Szerintetek "normális" így szakítani?

Külföldi tartózkodás miatt megromlott a kapcsolatom a férjemmel. Szeretőm lett, akivel majd két évig tartott a kapcsolatom és igencsak komolyra fordult. A szeretőm kért, hogy váljak el, viszont nem volt egyszerű a helyzet, mert gyermekem van és ráadásul a külföldi tartózkodásomhoz munkaengedély is kellett, amit a házasságomnak köszönhetően kaptam meg. Vagyis válás esetén, állandó munka hiányában vajmi kevés lett volna az esély, hogy az országban maradjak az új párommal.

Ahogy telt az idő, egyre romlott a kapcsolatom a szeretőmmel - nem tudtunk elegendő mindőségi időt együtt tölteni, építeni a kapcsolatunkat. Nagyon szenvedtem, mert szerettem volna mindig hozzá menni, vele lenni, de nem lehetett. Egyre nagyobb lelki nyomást gyakorolt rám - ritkította a találkozásokat, mondván miért nem teszek valamit, miért nem válok el. Én meg csak örlődtem, ugyan mit tudnék tenni?

Igen ám, de egy külföldi országban anyukaként, biztos munka nélkül, ki merne belevágni egy válásba? Bevállalni saját felelősségre egy lakás fenntartását, fizetését 1 évre úgy hogy nincs biztos kereseted? A szeretőmbe bele voltam zúgva, de őrültséget azért nem akartam csinálni, hiszem konkrétan nem tett le semmit az asztalra, vagyis annyira nem ismertem még, hogy ilyen szinten megbízzak benne. Megvolt a nagy szerelem, de nem hagytam, hogy elvegye az eszem, már amennyire eddig elvette.

Ő végig passzív maradt. Utólag nem is értem, saját hazájában nem igaz hogy nem tudott volna nekem biztos állást találni, valamit tenni, hogy a munkaengedélyem megtarthassam. Nem láttam rajta, hogy igyekezett volna, mindig csak engem szidott miért nem lépek.

A legnagyobb segítség, amit felajánlott, az az volt, hogy fizetné az albérlet felét, ha elköltözöm a férjemtől. Még akkor sem vállalta be, hogy hozzá költözzem, mert félt a férjemtől.

Ahogy telt az idő, a férjemmel egyre közelebb kerültünk ismét, a régi veszekedéseket elfeledtem. Nem is értettem a végén, miért válnék el tőle, hiszem semmi gond nincs vele - ugyanakkor azt éreztem a másikba nagyon szerelmes vagyok, nagyon vonzódom hozzá, a férjemhez nem. Hezitálni kezdtem mi legyen, mi a helyes, melyiket válasszam.

Egyszerűen nem volt lehetőség arra, hogy a másikat jobban megismerjem, hogy egy ilyen horderejű döntést be tudjak vállalni. A szerelem és az érzések megvoltak hozzá, a teljes bizalom nem - honnan tudjam a másik mivel töltötte az estéit, azt mond amit akar, nem éltem vele soha.

Elkezdte a végét járni a kapcsolatom a szeretőmmel. A férjem annyira ellenőrzött, hogy nem tudtam már telefonon sem írni neki.

Amikor lebuktunk, a férjem megfenyegette, hogy elteszi láb alól, ha mégegyszer kapcsolatba lép velem. Erre a szeretőm 100% felszívódott. Próbáltam elérni, erre az történt, hogy még a számát, email címét is lecserélte és annyit írt "ne zaklassam".

Még friss volt az egész, 2 héttel a szakítás után betoppantam hozzá spontán, hogy megbeszéljük az egészet. Igazaból alig tudtunk beszélni 20 perc utan kitessékelt, hogy menjek el, mert a férjem kereshet és nem szeretné, hogy nála találjon meg.

A beszélgetés során nyugodt volt, semmi koborulás, vagy érzelem nem látszódott rajta, még a kezem is fogta, mikor beszéltünk (látta, hogy én szarul voltam) és én egyszerűen megijedtem ettől a "ridegségtől", hogy azt éreztem, egy szemet nem fáj a szíve.

En menteni akartam a menthetőt és mondtam neki, hogy elválok rögvest, de erre azt mondta, hogy ő ezt már korábban kérte tőlem...és hogy jó, ha elválok, akkor mondjuk az év elejére fog konkretizálódni, addig nem teszi magát kapcsolatba. És továbbra is kérte, mondjak róla a férjemnek mindenféle rosszat, hogy azt gondolja a férjem, nincs közöm hozzá.

Ennek már lassan 4 hónapja...ha esetleg elváltam volna, vagy elválnék, akkor sem lépne már velem többet kapcsolatba, teljesen elzárkózik.

Azon gondolkoztam, "normális" e az, hogy 2 év után "így" eltűnik, ilyen módon...vagy a körülményeket tekintve érhető?

Talán én vagyok túl naív?