Fiúk és férfiak, ti mennyire vagytok hajlamosak túlzásba vinni az alkalmazkodást, milyen gyakran találjátok magatokat egyenlőtlen hozzáállásban?

Nem értem hol látsz ellentmondást, írtam, hogy túlzásba viszem, és ha az alkalmazkodás szélsőségbe hajlik, akkor az alárendeltséggé válik, ez egyértelmű. Annak a fokozása, annak a véglete.

Az összefüggés pedig az ok-okozatban van. Mikor eljutunk arra a pontra, ahol megnyílok és közel engedek magamhoz egy lányt, olyankor fokozatosan kezdem túlzásba vinni ezt az alkalmazkodást. Ez váltja ki belőlem.

Amíg az elején vagyunk és még ismerkedünk, addig minden rendben megy, érzem hol van az az egészséges egyensúly, ami mellett mindketten egyformán dolgozunk meg a kapcsolatért. Azonban lassan érezni kezdek iránta, és "elengedem magam", és máris mindent engedek vagy elnézek, mindenben megértővé válok. Boldoggá akarom őt tenni, az meg kiskutya ragaszkodássá válik. Ezzel pedig nem csak elkényeztetem, de ki is vonom azt, amitől meglenne számára a másik megszerzésének izgalma, a küzdés amitől megbecsülné. Tényleg tálcán adom magam, és ezt már baromira unom.

Olyan, mintha a szerelemtől sebezhetővé válnék, de legalább is hülyévé.

Mert előtte és később utána pontosan tudom, hol hibázok, mégis ismétlem.