Miért olyan nehéz sokaknak lezárni egy bántalmazó vagy megalázó kapcsolatot?

Az imént olvasgattam egy anyaotthon honlapján pár riportot a bentlakókkal. Visszatérő közös eleme volt a sztoriknak az, hogy a megalázott, többnyire bántalmazott nő újra és újra visszament az őt tönkretevő pasijához. A pasi verte őket, féltékenykedett, balhézott, de a nő hiába hagyta el, hamarosan visszacsábult az agresszorhoz. Ijesztő volt olvasni, mert pontosan láttam magamat a történetekben. Igaz, azok az anyák többnyire vidékiek és iskolázatlanok voltak, rossz családi háttérrel, gyerekkoruk óta tépázott önbecsüléssel, míg nekem biztos anyagi hátterű, odaadó szülők, diploma, jó munka jutott, szóval a szociális helyzetem közel sem indokolná ezt a viselkedésmintát, és mégis... Százszor hagytam már el az aktuális kínzómat, és tegnap megint írtam neki, nem alhatnék-e nála. Azok után, hogy a múltkor megtépett, rángatott, fojtogatott, máskor betörte az ablakomat, ezerszer is lek*rvázott, féltsékenységi jeleneteket csinált, megalázott, bokánrúgott, becsmérelt, leköpött, és érzelmileg állandóan megsemmisített. Rettenetesen fáj, ahogy bánt velem. Egy érzelmi terrorista ő, lelki agresszor, akinél a fizikai erőszak sem tabu, ha épp be van rúgva, ráadásul alkoholista, csóró, sokszor rémesen bánik a környezetével, beleértve a felnőtt gyerekeit is, és mindennek a tetejében folyton ő az áldozat, a mélyen érző meg nem értett művész (festő a lelkem), akivel én, a szívtelen céda milyen rosszul bánok. Én pedig pont olyan bután megalázom magam, ahogy az anyaotthonbéli nők: az egyik szakításkor rögtön összeszűrtem a levet mással, ami csak olaj volt a mindenkori féltékenykedés tüzére, állandóan hiányoznak a jó pillanataink és szeretkezéseink, és folyton keresem magamban a hibát. Szofisztikáltabban elmesélve nem lenne olyan vészes a szitu, de a nyers anyaotthonos sztorik rádöbbentettek, hogy valójában kétségbeejtően hülyén viselkedem, és más körülmények között én is lehetnék valamelyikőjük, hisz paráztam már én is nem egyszer, hogy teherbeestem-e ettől a pasastól, miközben már így is egyedül nevelem az előző kapcsolatomból született gyermekem. Pedig nekem nagyon is van eszem, a lelki egészségemmel is foglalkozom, pszichológushoz is járok, az életem is okés, akkor mi a fenéért viselkedek én így? Miért csinálják ezt a nők??? Érthetetlen, még úgy is, hogy közéjük tartozom. (Vagy így még inkább...)