Adjam ki a dühömet? Vagy épp ellenkezőleg, maradjak nyugodt mint akinek nem fáj semmi?

3 évig voltam együtt egy olyan emberrel akit nem ismertem. Nem éltünk együtt, távkapcsolat, bizonyos időszakokban több napot, hetet együtt töltöttünk. Ő vette el a szüzességem, sok szép élményünk volt együtt. Ha probléma merült fel, folyton sírt rítt, rosszul lett, elájult, nem evett napokig, öngyilkossággal fenyegetőzött, mit tudtam tenni megbocsájtottam neki, mert szerettem és úgy éreztem ő is engem. Folyamatosan hajtottam neki, hogy menjünk pszichológushoz, a válasza az volt, hogy ő nem bolond. Mivel hivatásos énekes, hozzátartozott/tartozik az életmódjához a heti 3-4x-i vedelés, az állandó bulizás, amit nem néztem jó szemmel, ezért én is gyakrabban jártam bulizni a barátnőimmel. A bulijaimat hisztirohamok követték, örökös féltékenykedés. Két hónapig vele laktam (nem tartott el) és hát nem volt könnyű. Mindent megkritizált, kényszeres rendmániájával az idegeimre ment, de tűrtem és próbáltam alkalmazkodni. A szex jó volt, bár orgazmusom ritkán volt, ennek ellenére jónak tartottam. Aztán egy újabb hisztirohamnál amikor lek.rvázott és elhordott mindenféle mocsoknak akkor megfogadtam, hogy ez volt az utolsó véget vetek ennek. Ezúttal tényleg határozott voltam, az örökös önsajnáltatása sem hatott meg. És ekkor történt, hogy beléptem az internetes fiókjába (igen, nem hagyományos módon) és onnan kiderült, hogy megjátszás volt az összes rosszulléte és ezúttal azt akarta előadni, hogy kórházba került. Emellett az egyik exével tárgyaltak ki, hogy mennyire egy idegbeteg p.csa vagyok a másikkal meg épp randiztak, amikor olvasgattam.

Tudom, ahogy leírtam, semmi jó nem volt ebben a kapcsolatban számomra, de valamiért mégis szerettem plusz az érzelmi zsarolása.

Nagyon elkeseredett vagyok, ami nem is jó szó. Dühös, csalódott stb.

Jövőhéten találkozunk, a cuccaink kerülnek vissza egymáshoz és nem tudom hogyan kellene viselkednem.