Hogy lábaljunk ki ebből? Hosszú, nagyon hosszú.

Sziasztok!

Hosszú leszek.:)

A barátnőmmel már elég régóta ismerjük egymást, egy középiskolába jártunk, persze az ottani négy éven keresztül észre sem vettük egymást. Rákövetkező nyáron viszont hirtelen egymásra találtunk, jöttek az találkozgatások, volt, hogy eljött egy napra hozzám, végül ötöt maradt, s ugyanez fordítva is. Kézenfogva aludtunk, de csak viccből, mert miért ne. Nagyon megtaláltuk a közös hangot, ment a közös munka(ugyanaz a szakterületünk), a szórakozás, az ivás, kávézás, a buszozás, a főzés... na, tényleg minden. De aztán nyár végén külön egyetemre mentünk, elég messze, megszakadt közöttünk a kapcsolat. Azonban rákövetkező nyáron újra találkoztunk, folytatódott az egész úgy, ahogy kezdődött. Szinte végig együtt voltunk, sülve-főlve, együtt téptünk a Tiszán, ott boroztunk, kint aludtunk a parton, na... mit soroljam, mindenben jól megtaláltuk a hangot. Nyár végére egy apró fogadás miatt váltottunk egy csókot, amiből azonban másnap az lett, hogy "de miért ne? Jó neked, jó nekem.." és folytattuk. Majd elmentünk egy fesztiválra, ahol már végképp egymásba gabalyodtunk, összejöttünk és szuperül ment minden.

Nem voltam soha senkire féltékeny, ő sem. Amit tudni kell, hogy ő amolyan népszerű csajnak számít, aki bulizik, meg rengeteg barátja van, haverja, szép is, és okos is. Én meg sokkal inkább értékelem a beszélgetős, pizzázós-sörözős estéket, egy-két barátom van csak, megvagyok az emberek nélkül általában. Rengeteg mindenben különbözik egyébként a véleményünk, kezdve a "hol jó élni?" kérdéstől, egészen a "normális dolog megcsalni valakit?" dologig.. szóval tényleg, mindent máshogy látunk, de ennek ellenére mindent meg tudunk beszélni.

Szóval, maga a probléma(ja, csak most kezdek bele, le akartam mindent írni..). A tavasszal megjegyzéseket tettem neki, mert valamelyest féltékeny voltam. Feljött, hogy idén nyáron is megy egy táborba(amit előző két nyáron végigcsókolózott egy 36 éves családapával, ami szerintem elítélendő, tekintettel a feleségre és a gyerekekre). Na, mindegy, tartottam tőle, hogy ez most is megeshet, hiába, ha az eszemre hallgatok be kell ismernem, hogy ilyet nem tenne. De féltem a csalódástól, na. Valószínűleg nem kellett volna, de az az igazság, ha egyszer is leült volna velem és megnyugtatott volna, akkor talán máshogy alakul ez az egész. De ő, annak ellenére, hogy tényleg mindent meg tudunk beszélni, csak viccnek vette a gondolataimat. Ezért persze tovább folytattam. Azt nem árt tudni, hogy mindig természetes hangon mondtam ezt neki, nem volt semmi ajtócsapkodás, de az ő, se az én részemről.

Lényeg, ami lényeg, ez indította be az egész folyamatot, szép lassan kiszeretett belőlem - habár szerelmes sosem volt. A féltékenykedést már rég abbahagytam, kérdeztem, hogy mi a gond, mit érez, mit nem érez... semmi. Mindig kerülte a témát, de nem vagyok hülye, ismerem, látom az arcvonásain, hogy mire gondol. Addig-addig, hogy miután hetekig meg sem szólalt a témáról, nagy-nehezen kimondta, hogy úgy érzi, már nem szeret annyira. Szó szót követett, szakítani nem akart, bár én megmondtam neki, hogy ha neki az életben még a szerelem kell és úgy érzi, belém már nem lesz az, amiben én biztos vagyok, akkor menjen, fejezzük be, én nem akarom ettől az érzéstől megfosztani. De nem és nem, ő nem akar szakítani.

Ekkor jöttem rá, hogy ő nagyon szeret engem, de úgy gondolja ez nem elég egy párkapcsolathoz. Ő azt akarja folytatni, amit két nyáron át műveltünk, a kézenfogva alvást, a sok-sok filmezést, minden párkapcsolati "dolog" nélkül. De ezt nem merte mondani, mert tudja, hisz ő is ismer, hogy ha szakítana velem, én utána szóba sem állnék vele. Ez egy rossz szokásom, de sosem menne, nem is ment az ilyen.. Persze, majd én találkozgatok vele, mikor tudom a facebookról, hogy épp kivel jár és szeretkezik. Ez nekem sosem kellett, legalábbis az, hogy ez működjön, mindig kellett vagy másfél év.

Na, rájöttem, hogy csak azért nem mer szakítani, mert fél, hogy teljesen elveszít. És akkor megharagudtam. Miért maradna ez miatt velem? És akkor majd most járunk én meg megint két hónapig kérdezgetem, hogy mi a baj? De majd nem képes kimondani, hogy nem szeret már annyira..?! Ehh, mondom, ez nem kell nekem. Addig addig, hogy negyed óra alatt elhitettem vele, hogy egyébként, ha szakítanánk is, én a barátja maradnék. Nem, nem szokásom hazudni, de nem akartam, hogy ez miatt maradjon mellettem. Mikor elhitte, hogy a barátja maradnék, nagy nehezen - tényleg nagyon nehezen - kimondta, hogy akkor szakítsunk. Mondom jó, de én hazudtam, csak azt akartam, hogy ki merd mondani, mennyit is érzel valójában. Én nem tudnék jóban lenni veled továbbra is. Ez elszomorította, de örült, hogy segítettem neki átlépni a gyávaságán. Mert ez mindkettőnk szerint gyávaság volt. Aztán még négy órát ültünk kint a teraszon, azon elmélkedve, hogy végül milyen szépen összehoztuk a dolgokat. A végére meg mégis abban maradtunk, hogy akkor folytatjuk, adunk rá még egy esélyt. Megértette, miért voltam féltékeny, megértettem, miért nem ült le velem ezt megbeszélni.

Szóval most az van, hogy együtt vagyunk, de szünetelünk egy kicsit, most épp hétfő estig. Közben az egyik barátnője írt nekem, hogy én de sz.r vagyok, miattam van minden. Nem is válaszoltam, írtam a barátnőmnek, hogy legyen szíves szólni neki, hogy nem érdekel a méltatása, én sem küldöm rá az én barátaimat.

Szóval szünetelünk. A helyzet az, hogy nagyon szeretem. Nem, nem török bele, ha vége lesz, mert nem vagyok szerelmes, de számomra egy kapcsolathoz arra sosem volt szükség. Sokkal inkább értékelem azt, ha a párom egyben a barátom is, ha nem azért vagyunk együtt mert fűt egy láz, hanem mert jól kijövünk, mindenben. Nagyon jól. Jó a szex is. Szóval tényleg, semmi baj nincs közöttünk, csak ez az -egyébként szerintem apró - féltékenységi história elhúzódott, kihatott és nem tudunk kiszakadni belőle.

A lényeg, hogy ezt le kellett írnom, sajnálom, ha valakit untattam, viszont, ha bárkinek van ilyesmiben tapasztalata, hogy lehet ebből kilábalni, vagy van kedve valakinek bármiről is beszélgetni, az most írjon már nekem, mert kell valami, ami lenyugtat. Nem, a sör nem jó.:)

Egy szomorú, 22 éves fiú.

(egyébként nem szoktam nyáladzani, picsogni, panaszkodni.. csak mondom, ezt le kellett írnom, ez meg egy jó hely erre. Szeretek én beszélgetni a virágokról, szivárványokról, sörről, borrol, bálnákról, helyekről, akármiről)