Szerintetek is a párkapcsolatom miatt nincsen már semmi kedvem se tervezni, se semmi?

Ma anyukám észrevételein gondolkoztam el. Azt jegyezte meg, hogy megváltoztam, hogy egyik napról a másikra csak úgy ni vagyok és sajnos igaza van. Régebben többet tervezgettem, volt pár célom, célkitűzésem. És ezek kb mind el is múltak fél éve. Párommal már 2 és fél éve vagyunk együtt (leghosszabb párkapcsolatom), de ő külföldön tanul (részletekbe nem mennék bele). Lényeg hogy én mivel pályaválasztás előtt állok, oda gondoltam hogy megyek egyetemre, közösen megegyeztünk. És mióta ez a terv van (papírjaim beadva stb) megváltoztam, nincsen semmi tervem. Én csak gyanakodni tudok hogy mi lehet velem: lehet már teljesen elvette a kedvem az élettől a párom viselkedése, az hogy folyton kötekszik (ma pl az volt a baja hogy meg mertem kérdezni tőle hogy milyen volt a dán külön órája-bezzeg ő folyton megkáérdezhette hogy az én külön angolom milyen volt). Bár banálisnak hangzik, sajnos ezek az apróságok mind összegyűlnek. És ilyenkor gondolkozom el hogy a férfiak igérete semmit sem ér, mert megigérte hogy türelmesebb lesz, odafigyelőbb. De nem, ez az igérete után két héttel el is szállt. Lehet hogy van ott valaki aki befolyásolja hogy engem totál papuccsá tegyen? Mert sokszor már siralmas helyzeteket is képes vagyok magamra vállalni. De valahol mindez engem is sért, és szerintem ez kihat a közérzetemre. Szakításon már gondolkoztam, de nem vagyok az a típus aki eldobja csak úgy ni a kapcsolatát. Szeretem. De azért papucsot már ne csináljunk az emberből...

Volt már valaki ugyanilyen/vagy hasonló helyzetben? Mit lehetne erre tanácsolni? Vagy ténleg keressek fel egy pszihológust, mert már igen igen menthetetlen vagyok? Teljesen el vagyok kenődve már.