Ez az igazi szerelem?

Még szeptemberben összeismerkedtem egy lánnyal, évfolyamtársam lett (utolsó évre csak). Sokat együtt voltunk, de pasija volt, így hiába akart valamit, én nem adtam meg az utolsó lökést, mert nekem ez egy ilyen elv, hogy kapcsolatban lévő lánynál nem próbálkozom.

Bele voltam ugyan zúgva, de megálltam magam.

Ez a belezúgás azóta elmúlt, voltak érdekes napjaink, amikor alig beszéltünk (szerintem szándékosan tartotta a távolságot), de azóta kialakult valami kötődés.

Meg kell hagyni nem az esetem, amikor annó álmodoztam, hogy milyen lesz a nagy Ő, akkor nem ilyenre gondoltam.

De nem is a teljes ellentettje az elképzeléseknek.

Ennek ellenére úgy érzem szeretem. Nem úgy, mint az elején, amikor vakon bele voltam zúgva, csak türtőztettem magam, valami teljesen más módon.

Ki tud készíteni néha a kérdéseivel, picit egyszerűnek tűnik néha, a falba verném néha miatta a fejem, nem az a típus akit megálmodtam, de mégis nagyon jól érzem vele magam minden különbözőség ellenére.

Most megint nincs barátja, tudom, hogy akar valamit, és én nem tudom mit akarok. Annyira nem az amit megálmodtam, sok dolog van, amiben nehezen találnánk meg a közös hangot (pl nehezen bíznék meg benne mert jól ismerem....), de mégis valami azt súgja hogy ha nehéz is lenne de jó lenne.