Kisgyermekes családos negyvenes hölgyek, ti mennyire szoktatok kezdeményezni, szexi ruhákkal meglepitek párotokat, netán egyéb intim játékkal/játékszerrel, esetleg szerepjátékokkal?

Kedves felháborodott feleség/anyuka!

Megértem felháborodottságodat, de nem kell azonnal elítélni minden férfit!

Mindenki a saját kis életéből indul ki, abból szűri le az lét értelmét, mikéntjét. De nem létezik objektív valóság, csak szubjektív. Ahogy Edmund Husserl elmélkedett: Az ítéleteknek nincs objektív értelmük, csupán szubjektív igazságuk van, ezért kettéválasztotta a dolgok konnexióját, azaz a nómeneket, és az igazságok konnexióját, azaz a fenoméneket. Vagyis az igazság nem az objektív dolog, bár kapcsolatban áll vele, hanem az önmagában való dolog szubjektív reprezentációja.

Kant és Foucault is azt vallja, hogy a valóság a saját érzékelésünk korlátai miatt elérhetetlen, voltaképp mi magunk konstruáljuk a valóságról alkotott képünket. Ez kép azonban nem kizárólag magából a valóságból ered, hanem a mi saját megismerési folyamatainkból is. Így nem egy igazság létezik, hanem több különböző.

Megértem, hogy nehezen megy a szekér, számtalan házasságban van ez így. Szerencsére nálunk még nem vészes a helyzet, de ez sajátos életvitelünkből (is) adódik. Nem mondom, nekünk is dolgozni kell kapcsolatunk folyamatos javításán. Hiszen senki más nem fogja megoldani problémáinkat helyettünk.

Szomorú, de úgy hallom ki leírásodból, már elvesztettétek a gyeplőt, rég nem tartjátok kezetekben. Ezt nem szabadna megélni egy párnak sem, főként, ha gyermekesek.

Soha nem szabad feladni! Ne hanyagoljátok el egymást! Bármilyen jól hangzó okot találsz/találtok jelenleg a kettőtök közötti viszony ellaposodására, néhány év múlva nagyon megbánja egyikőtök, ha jön egy harmadik fél, akinek lesz kellő ideje, fizikai és lelkiereje rád vagy férjedre; már késő lesz belekapaszkodni ezen hangzatos okokba. Ha válásra kerül a sor, néhány év elteltével pipafüstként foszlik szét minden ok, mely jelenleg jól hangzik eltávolodásotokra. Későn eszmél rá az ember, lehetett volna változtatni, keresni pozitív élményeket együtt, melyek újra és újra összekovácsolja a kapcsolatot.

Jómagam, 8 éven keresztül hajtottam éjjel-nappal, miközben született első, majd második csemeténk, nejem pedig otthon volt velük. A második gyerekre várva elhatároztuk, ez nem mehet így tovább. Én szinte soha nem vagyok otthon (3 műszakban dolgoztam napi 12 órát, hétköznap-hétvégén egyaránt, ráadásul nagyon stresszes munkát), nejem pedig a közeli kisközért, a játszótér, majd az óvodán kívül sehová nem mozdult ki. Ezen még az sem segített túl sokat, hogy havonta, kéthavonta elmentünk 1-2 napra kirándulni, vagy valamilyen rendezvényre. Munkám miatt nekem túl sok input jutott az életből, míg feleségemnek túl kevés.

Változtattunk! Mindketten önálló szellemi munkába kezdtünk. Önmagunk urai vagyunk! Se főnök, se cég, sem cégpolitika, sem irányítás. Időnket magunk osszuk be. Két éve élünk így. Tagadhatatlan, első év nagyon nehéz volt, de beállt az új életvitelünk. A szabad életstílus megfizethetetlen! Ha az ember letudja dobni láncait, majd ezt meg is szokja, rájön ezt hívják életnek! Van időnk gyerekeinkre, egymásra, rokonságunkra, barátokra. Mindkét gyereket különórákra visszük, sportolni. (persze nem erőltetjük, amit ők szeretnének, és mi is értelmét látjuk)

A pénzünk kevesebb volt sokáig, de manapság anyagilag is kezdünk helyrerázódni. Megtanultuk, másképp beosztani a keresetet, hiszen nem havi bérünk van, hanem szinte tervezhetetlen bevételek. Egyik hónapban ennyi, másikban annyi. Hónapban írom, de semmi értelme, hiszen nem havi keretben számolható, inkább úgy mondanám, folyamatos bevétel-kiadás viszonyban vagyunk. Hozzávetőleg fél éve folyamatosan pozitív a mérlegünk.

A havi viszony értelmét vesztette, a heti rendszerről már előző munkahelyem leszoktatott (amint írtam, minden nap munkanap volt, és szabadnapjaim összevissza voltak), a 24 órás életvitel sem sok vizet zavar nálunk. Akkor dolgozom, mikor akarok, mikor ihletem van. Kedvesem is megteheti, hogy szabadnapot csináljon, bármikor amikor igényünk van rá.

Hosszúra sikerült válaszommal, remélem sikerült egy kis fényt gyújtanom a változás lehetőségére, még ha csekélyt is.

Annyit még hozzátennék, nálunk a házimunka mindig is közös feladat volt; tehát ez számomra nem szerepjáték, hanem családi szerep. (családomban, nejem családjában is így működött mindig is, ezt láttuk szüleinktől, nagyszüleinktől) A gyermeknevelés is közös tevékenység, abban is megosztunk mindent. Mint minden hátfőn, ma is én vittem kisfiamat suli után sakkra, majd úszni, nejem pedig kislányunkat énekórára.

A fenti kérdés azért merült fel bennem, mert több férfi ismerősömtől hallok panaszt, és persze kifogásokat, hogy ők miért nem... (sok munka, sok probléma, sok ez, sok az...)

Nem tagadom, az elmúlt nehezebb időszakunkban nálunk is voltak problémák az intim életünkkel, de úgy néz ki, javuló tendenciát mutat ez a terület is életünkben. Mondhatom, újra egymásra találtunk.