Meddig várjak, mennyi időt adjak magunknak, hogy minden olyan legyen, mint régen? Hogy változtassak magamon?

Átérzem a problémádat. Hasonló okok miatt lett vége pár kapcsolatomnak. A mostani páromnál, aki nagyon fontos a számomra, mert nagyon figyelmes, rendes, és nagyon szeretem, megfogadtam, hogy megváltozom. A kapcsolatunk elején párszor kirobbantam mégis. Voltak veszekedések, és őt nagyon bántotta, hogy gyakran ok nélkül vádaskodok, hogy nem bízom benne. Bízok én a magam módján, csak az ember annyi mocsokkal találkozik az élete során, hogy nehéz. Mindenhol az köp a szemedbe, hogy ez is megcsalta a párját, amaz ezt csinálja... Feláll az ember hátán a szőr, és fél, hogy ő is egy ilyen szituációban találja magát. Ésszel én is tudom, hogy nem szabad előre aggódni olyan dolgon, ami nincs, és hogy nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

Általában attól vagyok ideges, mikor elmegy valamelyik ismerőse, barátja után, aki vendéglátós. Egyből eszembe jutnak a történetek, amiket mesélt, a "csajok", a pincérnő, az exe... és képes vagyok hülyeségeket képzelegni. Persze nem mondom, hogy ne menjen, de míg ott van, pattanásig feszültek az idegeim, mikor haza ér, nem kommunikálok. Ebből vita szokott lenni, hogy "megint mi a bajod?" Lassan változom, de nem könnyű. Mikor megkérdezem, hogy mi volt, és elmeséli, és olykor a történetben szerepel valami másik nő is, hogy találkozott vele, el tudnám sírni magam, de már inkább elszámolok 10-ig, és nem mondok semmit, nem faggatom, mert csak elfajulna a dolog.

Magadat kell róla meggyőznöd, hogy fontos vagy neki, téged szeret, veled van, nincs oka olyat tenni, amivel megbántana, ahogy Te sem teszel semmit ellene, hiszen szereted. Gondolom én, hogy ezt kell tenni, nálam működik egy ideje.

Nyugodj meg, ugyanolyan nem lesz már soha. Ellenben sokkal jobb még lehet, mint volt! Képzeld el, hogy mentek egy úton, majd belesétáltok egy gödörbe. Ha azt akarod, hogy ugyanolyan legyen a kapcsolat, mint volt, akkor tulajdonképpen visszafelé akarsz kilábalni gödörből. Márpedig ezzel az a baj, hogy visszafelé nem indulhattok el, hiszen nem oda tartotok, de az eredeti irányban még mindig ott van az a kib*szott gödör, amibe megint bele kell menni.

Épp ezért abból a gödörből előre kell kijönni, még ha az a fala magasabb is, mint visszafelé. Ekkor pedig a tudat, hogy még ezt a gödröt is megmásztátok ti ketten, egy plusz köteléket tud adni, ezt tapasztalatból mondom. Ha minden jól megy, helyre tud állni az érzelmi része a kapcsolatnak, de addigra már sokkal okosabbak lesztek mindketten, azaz a párkapcsolat egy újabb szintre lép. Ezt csakis így érdemes, de ezzel az a gond, hogy - mint mondtam, a gödörnek ez a fala SOKKAL magasabb, mert itt saját magatokat is meg kell másznotok, és közben lehet, hogy egyikőtök feladja, elfárad.

Az ilyen mászásban az a k*rva jó, hogy ilyenkor ismeritek meg egymást és saját magatokat is. Ha okos vagy, akkor nem arra fogsz rájönni, hogy hogyan számolj el tízig, hanem megérted a kiváltó okokat, azaz, hogy MIÉRT robbansz. Mit értesz félre, mi okozza ezeket az érzelmeket, milyen problémáid okozzák a túlzott lobbanékonyságot? Ha ezeket a dolgokat megérted, és a pároddal is megérteted, akkor legközelebb egyszerűen nem kell tízig számolnod, mert nem találsz majd semmi bosszantót a történtekben.

Mindehhez nagyon sok beszélgetés, egymás boncolgatása kell. Az ilyen konfliktus SOKKAL mélyebben rejtőzik, mint amit a felszín mutat. Nem azt kell megérteni, hogy miért reagálod túl a dolgokat, hanem, hogy miért érzed úgy, hogy nem becsül meg! Nem úgy kell ezt megoldani, hogy mostantól főzöl neki, hanem, hogy megbeszélitek, eddig miért nem tetted. Ha ezeket a kérdéseket sikerül megválaszolnotok, AKKOR jön a javulás. Persze ez nagyon sok veszekedés, nagyon sok beszélgetés, sok sírás.

1-es vagyok..

Én sokszor úgy reagáltam, és még most is, ugyan akkor, mint írod, mikor megemlített valakit/valamit amit nem kellett volna, és magamba fojtottam a szavakat, hogy elkezdtem remegni, mint aki fázik. Szabályosan reszkettem, elcsuklott a hangom is. Olyankor nincs bennem düh, mint sokan gondolják, nem hergelem magam, csak remegek, a gyomrom egyben van. Nagyon rossz ez nekem. Már sokat kutattam utána, hogy mitől lehet, és hogy lehetne megállítani.

Nem is szeretek erről beszélni, itt meg már nem is kérek/kértem tanácsot (csak egyszer), mert csak azzal fizetnek ki, hogy kezeltessem magam. Ezt a legkönnyebb mondani, és kritizálni az embert.

Gondoltam már pszichológusra. De a városban, aki rendel, hát, nem tudom, hogy képes lennék -e vele beszélgetni a dolgaimról. Barátnőm már egyszer felkereste, és azt diagnosztizálta neki, hogy alkoholista, miközben nem is iszik többet, mint bárki más. Hülyeségeket kérdez. Arra nekem nincs időm, hogy a neveltetésemet, hogy anyám, apám mit cseszett el gyerekkoromban analizálja. Értelmetlennek tartom, mert úgy vélem jó neveltetést kaptam, nem szenvedtem hiányt semmiben. Egyszerűen csak érzékenyebb vagyok, mint más, jobban igénylem a szeretetet, és félek tőle, hogy elveszítem azt ami számomra nagyon fontos.

A világ úgysem fog megváltozni körülöttem, nekem kell változnom, ebben az egyben biztos vagyok.

A 10-ig számolás azért jó (eleinte butaságnak tartottam), mert a viták közben olykor olyan dolgokat vágtam a párom fejéhez, amiket utólag megbántam, és átgondolva teljesen logikátlan dolgokba lovaltam bele magam. Mindig megbeszéltük, és mindig rádöbbentem, hogy butaság, amit hittem. De ott a másik is, aki egy idő után belefárad az örökös bizonygatásba. Most nem akarom, hogy belefáradjon, mert nagyon szeretem, kell nekem.