Mi ez az egész?

Egy évvel ezelőtt megismertem a szerelmem. Olyan hihetetlen szerelem volt közöttünk, amit álmomban sem gondoltam volna. Minden lehetséges módon bizonyította szerelmét, éreztem, láttam, tapasztaltam. (Ezt így képtelenség megjátszani) Már az elejétől kezdve nála laktam. Aztán jött az eljegyzés, és az álmok szövögetése, a nyári esküvő, a gyerekek, milyen legyen majd a ház, ahol meg fogunk öregedni stb. Én éppen munkát kerestem, a tartalékaimból éltem. Mindig biztatott munkaügyben, de azért többször előfordult, hogy ne menjek el akárhova, és "lehet, hogy bele fogok szeretni a főnökbe". Szóval a féltékenysége mindig jelen volt, és úgy gondoltam, hogy ha mindenben ennyire passzolunk, akkor ez legyen a legnagyobb problémánk. A nagy szerelmének betudtam, és elfogadtam. De azért voltak ebből eleinte viták, aztán a munkahelyén a kirúgás veszélye fenyegette, amihez eleinte pozitívan, de utána egyre pesszimistábban állt hozzá. Ezzel egyidejűleg jött a még több féltékenykedés. De nem akármire, hanem az előző kapcsolataimra. Csak neki éltem, és soha nem értettem, hogy miért emlegeti fel őket, mikor már közös sincs hozzájuk. (Én is felhozhattam volna neki, de mégsem tettem). Szóval már voltak veszekedések, de nem mondanám most sem, hogy olyan sok. Ha veszekedtünk, csak a féltékenységen, semmi máson. Másnap újra szerettük egymást és minden ment a régiben. Néha elkezdtem érezni rajta, hogy a lelkesedése alább hagyott. Hívott napközben, írta a szerelmes üzeneteket, ölelt, csókolt, de mégis valamit éreztem. Aztán december végén megkérdeztem, hogy megingott-e a kapcsolatunkban. Azt mondta, hogy „ahogy az utóbbi hónapokban(?) zajlott a kapcsolatunk”, úgy nem is akar esküvőt, de ne beszéljünk róla!, ő nem akar veszekedni, elege van már a veszekedésekből. Köpni-nyelni nem tudtam, és persze nem hagytam annyiban. Kérdezősködtem, de ő elkezdett veszekedni. Felháborodott, ideges és szomorú lett a kérdéseimre, amikre soha nem adott kielégítő válaszokat, és így indult útnak közel három heti veszekedés sorozat, amikor is majd minden nap ezen kattogott az agyam. Nem értettem a helyzetet, nem értettem, hogy mi történik vele. A féltékenység mellett tudni kell azt is, hogy komplexusai, önértékelési zavarai is vannak, amiket persze nem vall be, de a kapcsolatunkat végig kísérte a „majd úgyis találsz jobbat”, „ugye nem fogsz soha megcsalni?”, „nem vagyok jó az ágyban” – Hiába győzködtem, megbeszéltük, legalábbis úgy éreztem, és ő is ezt mondta, aztán pár nap kihagyás után újra kezdődött nála ez a mizéria. Egyik nap elmentem barátnőmhöz, hogy lenyugodjak, és ő is pihenjen kicsit. Azt gondoltam, hogy majd úgyis a karjaiba kötök ki, mert nem fogja bírni. Másnap értem jött, mondta, hogy hiányoztam, de másnaptól kezdve mint akit elvágtak. Bármiféle közeledésemet elutasította, hárította. A csókot, ölelést kikerülte. Egy újjal nem ért már hozzám, mikor is egyik este szakított. Mert ő nem bírja tovább, mert, hogy olyan nagy csalódás volt neki ez a sok veszekedés. Majd elájultam. Nem értem a mai napig, hogy mi történt vele. Nem tudom felfogni még most sem, és múlhatatlannak tűnik ez az érzés. Miért tehette ezt? Vannak sejtéseim, de ennyire el tud valakin hatalmasodni a féltékenykedés és komplexusok, hogy kiszeressen az igaziból? Minden normális ember csupán csak ennyi problémát találjon a kapcsolatában, már boldog.

A másik fontos dolog a történetben, ami szerintem nem hagyható figyelmen kívül:

Megkerestem a volt barátnőjét, és váltottunk pár levelet. Kiderült, hogy vele is ugyanezt csinálta. Ugyanez volt a forgatókönyv. Ugyanazokat mondta neki, ugyanúgy. Ugyanúgy féltékenykedett, ott is ugyanazokat mondta. Minden egybevág, és a lány még most egy év után sem tudja, hogy miért lett akkor vége egyik pillanatról a másikra…mint akit elvágtak.

Három hete szakítottunk, és úgy viselkedik velem, mintha soha nem történt semmi közöttünk. Mintha csak álmodtam volna. Lekezelő és flegma. Már mással van, ennyit tudok.

Még mindig nagyon szeretem. Ő volt az első férfi, akinek igent mondtam, és akivel a jövőmet szövögettem. Láttam rajta, hogy ő is szeret és mégis elhagyott. Akkor soha nem szeretett igazán, igaz? Vagy mégis ennyire elhatalmasodhat egy emberben a félelem?

Mi a véleményetek?