Éreztétek úgy, hogy semmi remény, de aztán később mégis minden "jóra fordult"?

Ma szakítottunk a barátommal és kicsit padlón vagyok. Tudom,ez mindennapos probléma itt a gyk-n,de mégis jólesne pár bátorító szó.

1 év 7 hónapig bírtuk együtt,én 22 éves vagyok,barátom 24. Ez az eddigi leghosszabb kapcsolatom. Volt már előtte is pár komoly kapcsolatom,de mindig pofára ejtettek. Mindig kihasználták,hogy nagyon tudok szeretni és ragaszkodó vagyok. Ma végetért kapcsolatomban mindig azon agyaltam,hogy hogy lehetne jobb,hogy sose múljon el,ne legyen vége a szerelemnek. Nyilván én se a legjobb korosztályból "választottam",mert nem ez az időszak az,amikor a pasik kezdenek ellenállhatatlan vágyat érezni a családalapításra,de annyira elszántnak tűnt,hogy majd ez örökké tart és hogy tényleg imád. Pedig nagyon sok dologban nem volt ideális: ha ivott,agresszív volt,sokszor meg is ütött,alig lehetett vele beszélgetni,olyan magának való volt és nem volt semmi célja az életével. Gondoltam,majd komolyodik,úgy éreztem,megéri,hogy megvárjam míg "benő" a feje lágya,mert ezeket leszámítva sokkal jobban kijöttünk,mint eddig bárki mással. Nevelőanyukámmal most beszélgettem,azt mondta,hogy nem illettünk egymáshoz,mert én sokkal érettebb vagyok a koromnál,a volt párom meg inkább éretlen még az életkorához képest is. Így kb én voltam az "anyukája",aki ráterelte az értelmes útra. Végre elhagyta a drogos barátait,nem él semmiféle szerrel,szakmát tanul(eddig csak érettségije volt),szüleivel is jobb a viszonya,mert tanácsokat adtam neki,hogy hogy kerülheti el a menetrendszerű veszekedéseket. Odafigyeltem rá,törődtem vele,pedig ezelőtt soha senki nem foglalkozott így vele(ezt anno ő mondta). Mindig csak adtam neki,ő meg elvette. Ha valami problémám volt,elmondtam ugyan,de nem érdekelte. Talán azért,mert az elején túl elnéző voltam vele szemben. Ebben tudom,hogy én hibáztam,mert tulajdonképpen én nem követeltem ki magamnak a tiszteletet és a megfelelő bánásmódot. De akkor sem értem,hogy miért nem lehet a törődésre törődéssel reagálni? Egyébként ő mondta sokszor,hogy szeretne majd gyerekeket tőlem és ha lesz pénze,vesz is gyűrűt és eljegyez,mivel senki mással nem tudja elképzelni az életét,ezeket viszont soha nem én csikartam ki tőle,mindig mondtam is,hogy ha valamit nem gondol komolyan,akkor ne mondja,mert megvagyok a széptevés nélkül is,inkább legyen őszinte.

Úgy érzem,kihoztam magamból a maximumot,sokat tettem érte és a kapcsolatunkért,de egyszerre most bejelentette,hogy már nem érez úgy irántam,mint régebben és ő ezt már nem akarja helyrehozni. Megjegyzem,a napokban is szakított velem már 2x is,de meggondolta magát másnapra. Úgyhogy elvileg ez végleges szakítás,de még ha nem is az lenne számára,nekem már az. Hátha marad egy mini önbecsülésem. Meg egyébként pont ma határoztam el magam,hogy szakítok vele,mert végre elhittem,hogy nem ezt érdemlem...

Viszont minden reményem elszállt.

Tudom,az éveim nem indokolják,de belefáradtam ebbe a párkapcsolatosdiba. Elegem van,hogy mindent beleadok és az sem elég. Azt is elfogadom,hogy esetleg nem a megfelelő pasikkal próbálkoztam. De mi rá a garancia,hogy ez valaha is változik? Hogy végre egy olyan felfogású férfit választok,aki kitart mellettem jóban-rosszban és nem dob ki az első nehézségnél? Azt sem tudom,hol ismerkedjek,ha érettebb felfogású pasit szeretnék magamnak! Eddig mindig korosztályombeliekkel hozott össze a sors. Pszichológiai probléma lehet velem,hogy csak az ilyenekre bukom? Nem akarok mindenáron kapcsolatban lenni,egyedül is boldog tudok lenni,de ha már úgy alakul,nem akarok rosszul párt választani. Milyen nőnek kéne lennem,hogy társként kezeljenek? Voltatok már úgy,hogy úgy éreztétek,soha nem jön már össze egy normális társ,de aztán mégis megtaláltátok?