Az normális, ha 21 évesen kétségbe vagyok esve, hogy sosem találom meg az igazit? L

Kapuzárási pánik.

Ne aggódj van időd még :) Jönni fog az

Nem normális.

Nagyobb az esélyed arra, hogy akkor találod meg az igazit, mikor még nem vagy rá kész, és akkor majd lesz mit visszasírni 30 felett.

Ja és nincs egy igazi, viszont kompromisszumokat mindhez kötni kell.

normális.

azt jelenti hogy benned még él a remény hogy esetleg hátha...

én már nem is gondolok a pasikra, max. olyan szinten mint valami tesók vagy osztálytársak és kész

magyarán már meg sem mozdít semmi tetszenivágyást vagy ilyesmit bennem egy sem

én sem tudok szerelmes lenni de nem érzem tragédiának, legalább nem járok pórul.

21/L

Ugyanezt éreztem, amikor az exemmel vége lett a kapcsolatunknak. (Akkor voltam 20) 2 év után, egyik napról a másikra mindennek vége. Belegondoltam, hogy én soha nem voltam ilyen jól senkivel és mivan ha hiba volt hagyni ezt tönkremenni, mivan ha ő lett volna az igazi. Ez ment úgy két hónapig, aztán az, hogy pff pasi, kinek kell az, utáltam, ha a közelembe került valaki.

Aztán szépen lassan kinyílt a csipám, elkezdtem nézelődni és amikor már úgyéreztem készen állnék egy új kapcsolatra, akkor senki nem volt sehol. Na ott nálam is előjött ez a "pánik" (ekkor már én is 21 voltam), hogy akármennyire is elakarom nyomni, egyedül vagyok és basszus hiányzik, hogy valakihez odabújhassak. Hogy itt vagyok 21 éves egyetemistaként, ráadásul mérnöktanoncként nem kevés sráccal körülvéve és egyedül... Nem kellek senkinek. Aztán számolgattam, hogy anyu ilyenkor már házasodott, a nagyimnak már gyereke volt, hogy egy kapcsolatnak szerintem idő kell mire felépül és komollyá válik. Ha 28 évesen ismerem meg az igazit, akkor mikor lesz nekem gyerekem és úristen én nem akarok középkorú kismama lenni... Hülyébbnél hülyébb gondolatokkal kergettem magamat őrületbe az a helyzet.

Aztán gyorsan beismertem, hogy ezzel nem leszek előrébb, sőt, csak leépít, nem kell ezen agyalni. Külföldön töltöttem jópár hetet (meló), egyedül, rendbe tettem az "életemet", vagyis a gondolataimat és jóban lettem önmagammal. Boldogan jöttem haza, kipihenten, kivirulva, egy teljesen más énnel, aki "imádja önmagát" és nem érzi szükségesnek, hogy partnere legyen. Megláttam az élet apró örömeit és ebből nyertem az erőmet. Tényleg, őszintén azt mondom, hogy boldog voltam nagyon is...

Aztán mit ad isten pár hónappal később belebotlottam egy tipikus rosszfiúba, aki levett a lábamról. Belehabarodtam és észre sem vettem, hogy hülyét csinál belőlem. Hálás lehetek, hogy olyan haverjaim vannak, mint amilyenek, mert ha ők nincsenek, kitudja most mi lenne. A lényeg, koppantam, megint eljött az ideje, hogy felépítsem a saját boldog kis életemet, csak hogy besétált közben egy srác az életembe, aki ilyen "ahh" hatással volt rám. Más kellett neki, de én a magam boldog világával akkor úgy álltam hozzá, hogy most az egyszer nem fogok harcolni. Őszintén mellette álltam és végighallgattam, tanácsot adtam neki és ugyan éreztem, hogy megdobogtatja a szívemet, őszintén boldoggá tett a tudat, hogy tudom annyira felnőttként kezelni a dolgot, hogy képes vagyok így is gond nélkül mellette lenni. Büszkeséggel töltött el... Némi "unszolás" után végülis összesodort minket az élet, most lesz az első évfordulónk és egyelőre lekopogom nem úgy tűnik, hogy ez az utolsó.

Tudom, nagyon nagyon sok a rizsa és ne haragudj az offért, de úgy gondoltam talán lehel beléd egy kis életet a sztorim. Én is megtapasztaltam, hogy amikor őszintén kitudok zárni valamit az életemből és nem számítok rá, akkor fog még is mellém szegődni szerencsém. :) Abszolút nem vagy öreg ahhoz hogy megtaláld az igazit, sőőőt!!!