A pasimat zavarja, ha én néha, a társaságból előbb lelépve hazamegyek, ő pedig"maradhat"sörözni tovább a haverjaival. Engem tényleg nem zavar, de ő, ahelyett hogy élvezné a helyzetet, beképzeli, hogy mégis zavar a maradása. Normális ez?

Enyém is ezt csinálja..

Pl. vagyunk valahol, megkérem hogy vigyen haza, mert már fáradt vagyok, de ő menjen vissza nyugodtan a haverjaihoz, nem zavar. És nem megy vissza.

Bulizni is: "nélkülem nem megy."

Pedig egyáltalán nem zavarna. Ha nagy ritkán el is megy haverokkal sörözni, sose csinálok belőle balhét, szóval nem értem miért csinálja ezt...

Úgy látom, az itt kommentelő pasik se értik. :)

Nem értem, miért nehéz elfogadni, hogy vannak olyan nők, akiket tényleg nem zavar, ha a barátja/férje még marad bulizni, sörözni. Engem se zavar, de a férjem mindig 85-ször megkérdezi, hogy "De biztos??" A falra mászok tőle, hogy szinte úgy kell elzavarni otthontól, hogy mozduljon már ki végre. :) Mostanában még a meccsre se akar kimenni nélkülem, oda meg pláne nincs kedvem menni. (Nem szeretem látni azt a sok ideges embert, akik káromkodnak, meg szidják egymást, ráadásul alacsony vagyok és semmit nem szoktam látni a játékból. Főleg, mikor egy helyzetnél mindenki feláll, én meg nem látok ki, így mindig lemaradok a lényegről.) Azt viszont nem akarom, hogy ő miattam ne menjen. Legutóbb már felhívtam két haverját, hogy megkérdezzem, ők mennek-e a meccsre, így beszéltük rá a férjem, hogy menjen velük. Tudom, hogy szeret menni, meg jól érzi ott magát. Csak furdalja a lelkiismeret, hogy nélkülem megy. Azt hiszi, zavar, hogy nem akar minden percben velem lenni vagy addig unatkozom. Pedig nem, mert addig nyugodtan takarítok, telefonálok, pihenek vagy kitalálok valamit. Hát jól néznék ki, ha nem tudnék mit kezdeni magammal, míg a férjem pár óráig távol van!