Vajon el tudom valaha, egyáltalán el lehet felejteni az első szerelmet? Mitévő legyek? (bővebben lent)

Még csak 13 voltam, amikor elmentem nyaralni az unokatestvéremhez és összebarátkoztam ott egy lánnyal. Amikor áthívott magához és megpillantottam ŐT (a bátyját) a küszöbön olvasgatva és rám nézett azzal a meleg tekintettel, összeszorult a szívem. Éreztem, hogy ez semmihez nem hasonlítható.

És való igaz, tényleg nem. 3 évig titokban szerettem, csak évente egy-kétszer láttam, közben volt egy hosszú kapcsolatom is, abban boldog voltam, de ŐT akkor sem tudtam nem szeretni.

Aztán szabad lettem. Végre úgy éreztem van bennem elég erő, hogy kimutassam a vonzalmamat. Elkezdtünk járni, de csak egy hónapig tartott. Békésen váltunk el, nem lett szerelmes belém és ezt a szemembe mondta, nem akart hitegetni.

Az én hibámból nem működött a kapcsolat, nagyon szeleburdi voltam, mást sem akartam, egész nap csak ölelni és csókolni, részben mivel annyi időt vártam rá, de ő nem az az enyelgős típus, meg még kicsit ő is éretlen volt.

Azóta eltelt újabb 3 év és még mindig nem tudom elfelejteni, pedig most is kapcsolatban vagyok. Akkoriban tényleg nagyon mások voltunk, azóta nagyon sokat változtam jó irányba. Elnőttem a kislányos hisztiket meg a többit és elég érettnek érzem magam Hozzá. Az a legfélelmetesebb az egészben, hogy ahogyan én változtam és az ízlésem is, valamilyen véletlen folytán ő is mindig annak megfelelően változik, mintha tényleg nekem teremtették volna.

Viszont mostanra annyira távolinak érzem, csak 1-2-szer találkozunk egy évben meg felköszöntjük egymást névnapon, születésnapon. Amikor találkozunk kedves velem, meg minden, de gőze sincs róla, hogy egy kicsit mindig belehalok, amikor érzem az illatát, de nem ölelhetem meg, csak barátok vagyunk. Ha mondjuk bálban találkozunk csak kézen fog és elvisz egy táncra a legtermészetesebben, miközben nekem a térdeim remegnek, teljesen összerezzenek. Amióta barátom van, elég hűvös velem, de lehet, hogy csak nem akar problémát.

Azt azért tudni kell róla, hogy a lányok nagyon szeretik, ezért aztán nem is nagyon érzem magamat méltónak hozzá, annyi szép és okos lány veszi körül, ki vagyok én hozzájuk??? Az, hogy elvisz táncolni, szerintem szintén nem jelent semmit, mindenkivel ilyen közvetlen.

Szerintetek vége lesz ennek a szenvedésnek valaha? El fogom felejteni még egyszer az életben és boldog lenni mással? Vagy ha 6 évig nem ment, már nem is fog? Még ha boldog is leszek mással, akkor is időről időre eszembe jut majd és fájni fog?

Vagy ne adjam fel a reményt? Hátha leszünk még együtt valaha, csak még a sors nem hozta el azt a bizonyos megfelelő időt? Esetleg próbáljam meg visszaszerezni (természetesen, miután szakítottam a barátommal) vagy hagyjam teljesen a sorsra? Ti mit tennétek a helyemben?

Kérlek írjatok minél többen, mert ezt már nem bírom, nagyon jól jönne pár jó tanács, főleg kicsit idősebbektől.