Miért van az, hogy miután együtt töltünk a barátommal egy csodálatos hétvégét, amint jön a hétköznap, én teljesen meghalok?

Sajnos csak hévégénként tudunk együtt lenni, mert ő 300 km-re tanul tőlem. Akkor minden fantasztikus, néha meseszerű, meg minden, de ahogy visszaállnak a "szürke" hétköznapok, ő visszamegy tanulni, és nekem is suli, én akkor is csak rá tudok gondolni, és szinte megbolondulok, annyira rossz, hogy nincs velem, gyakorlatilag semmi se jó. Megáll a világ.

Viszont ez nála nincs így. Biztos hiányzok neki, meg mittudom én, de ő sokkal jobban éli meg az egészet. Velem van a baj?

Annyira vágyok arra, hogy esetleg napközben is, ha netán valamiről eszébe jutok, akkor írjon sms-t vagy, e-mailt, vagy nem is tudom. Annyira jól esne, hogyha mikor nem vagyunk együtt, akkor is törődne velem. Mert ilyenkor, a hét közben annyira nem közvetlen velem. Olyan szinte, mintha idegen lennék...

Már próbáltam erről beszélgetni vele, és mindig azt mondta, hogy gondoljak bele, hogy ha mindeig ugyanolyan lenne, milyen unalmas lenne. De nem, ez nem unalmasság, ez gesztus, hogy talán én is jobbanviseljem el a hétköznapokat. Tudom, biztos, hogy bennem van a hiba, hogy ilyen fesztivált csinálok magamban, ha nincsen velem, de igazán megérthetne, és talán segíthetne.

Szerintetek mit csináljak?