Jogos elvárás-e, a barátság a szerelem helyett?

Te vagy a férfi, ha jól értelmezem. Nagylelkűen felajánlotta a volt barátnőd, hogy legyetek barátok. Csak ez így nem működött a Te esetedben sem.

Mi egészen közeli kapcsolatig nem jutottunk el (szerencse a szerencsétlenségben), de kellő képpen magába bolondított, lehet, hogy nem is tudja mennyire. És egyszer csak jött az a nő (ő kezdeményezett), akiért nagyon oda volt korábban, csak akkor nem kellett a nőnek. Természetesen egymás karjaiban kötöttek ki. Az a szép az egészben, hogy elfelejtette tudatni velem, hogy idő közben kapcsolata lett, úgy tesz, vagy úgy akar tenni, mintha barátok lennénk. Fogalma sincs, hogy mindent tudok. Mivel kapcsolatunk nem volt, így szemrehányást sem tehetek neki, csak küszködök. Sajnos egy munkahelyen (egy kis városban) dolgozunk, így elkerülhetetlen a találkozás naponta több alkalommal is.

A kiírt kérdés még mindig kérdés. Elvárható-e tőlem, hogy viselkedjek úgy, mint bimbózó románcunk előtt (akkor is kedveltem), tegyek úgy mintha a barátságát elfogadnám. Tegyek úgy, mert valóban a barátja soha sem tudnék lenni. Nagyon csalódott vagyok.

Valóban kíváncsi lennék rá, ki hogyan képes kezelni a szerelmet/szerelmét szakítás, csalódás után.

Köszönöm a válaszod kedves 22/F.

"Amúgy véleményem szerint lehet hg kell neki egy vésztartalék, ha a másik nem jön össze...

25/N"

Én is gondoltam valami hasonlóra. Ő nem tudja, hogy én tudom, titkolja az új kapcsolatát, nem akar beégni a környezete előtt, ha mégsem jönne össze, ez tuti.

Annyit elvártam volna, ha számítottam neki valamit, hogy szemembe mondja, nem csak majd egyszer leesik a tantusz, miért is hanyagol, vagy meglátom őket együtt, vagy hallok felőlük. Úgy is fájt volna, legalább annyira, mint most, de tiszteltem volna az egyenességét.

Nekem nem megy barátkozás vele már. Korábban nagyon jóban voltunk, még a kezdet kezdetén. Azt a jó viszonyt nem tagadom meg soha, de annak voltát háttérbe szorítja az, hogy átment szerelembe, s mára csalódásba.

Nem tehetek mást, kerülöm amennyire tudom, és reménykedem abban, hogy az útja másfele vezérli. Eljátszani, mintha semmiről sem tudnék, nem tudom és nem is akarom. Én biztos nem fogom felhozni a témát, ha majd egyszer tudatára ébred annak, hogy én sem vagyok teljesen hülye, és beszélni akar róla, meghallgatom, de enyhülni nem fogok. Ezen a téren nálam nincs pardon.