Két problémás nő hogy fér meg egymás mellett egy párkapcsolatban?

22 éves lány vagyok, a párom pár hónappal fiatalabb, szintén lány. nagyon messze lakunk egymástól, még havonta se tudunk találkozni, főleg interneten, telefonon tartjuk a kapcsolatot.

nagyon romantikusan indult az egész... neki eddig csak barátai voltak (kivéve egy esetet). én néztem ki magamnak valahol (nem akarok helyet mondani), és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad megszerzem (4 hónapomba telt). miután kapcsolatba léptünk egymással interneten, fogalmam se volt, akar-e tőlem többet, mindig kétértelműen viselkedett, és elültette bennem a reményt. addig küzdöttem a szimpátiájáért, amíg elértem, hogy felhívjon minden nap, órákat beszéljünk interneten, telefonon egy huzamban. sose fogytunk ki a témákból, jókat nevettünk, éreztem, hogy fontos vagyok neki, és engem is valami szeretetféle (szerelem?) fogott el, igaz a párkapcsolat szóba se került, nem akartam elsietni/elrontani semmit.

aztán lementem hozzá vonattal két napra, és egy ágyban aludtunk. már nyilvánvaló volt, ahogy hozzám ért, fogta a kezem, ölelgetett, hogy akar valamit. végülis én léptem... csókon, simogatáson, stb. kívül nem történt semmi.

hazajöttem, és minden ott folytatódott tovább, ahol abbahagytuk előtte. nem került szóba a dolog, azt mondta, hogy nem volt gond, amit tettem, látszólag semlegesen állt az egészhez. aztán egy-két hónapra rá ő jött hozzánk. ő már négy napig volt itt, és már első éjszaka közeledtünk egymáshoz óvatosan, majd megint én léptem, és egymásnak estünk. a négy nap úgy telt el, hogy egész éjszaka nem aludtunk (nem feküdtünk le egymással konkrétan), és ki se mozdultunk napközben a szobámból, mert fáradtak voltunk.

még senkinél se éreztem, hogy ennyire felkavart volna, ennyire érzéki lett volna, és ennyire elengedtem volna magam a jelenlétében. többször hánynom kellett, mert annyira „felhúzott”. :) (ez elég kínos volt, őt is meglepte, magát okolta.).

mikor hazament pár napig néma csend telepedett a témára, majd hümmögések közepette ő hozta, fel, hogy mi lenne, ha járnánk, persze nem mondta ki ezt a szót, csak körülírta. örömmel belementem, de azóta pokol az életem.

szeszélyesen viselkedik. egyik pillanatban még kedves velem, a másikban már alig szól hozzám valamit, nem keres. elmeséli, hogy hány munkatársa van oda érte, hívja randira és hogy mennyire sajnálja őket. már kétszer felhozta, hogy szakítani kellene, mert nem bírja elviselni a családi körülményeimet (elég problémás családból származom), és sokat dolgozik, emiatt úgyse tudnánk beszélni. olyan kifogásokat keres, hogy nem tud rajtam segíteni olyan messziről, másik pillanatban meg úgy van vele, hogy fogalma sincs, hogy megéri-e neki ez a kapcsolat. még gondolkodik rajta. utána meg nevetve felhív, hogy mi van velem (miután sms-ben pár órával korábban a szakítást hozta fel). és hogy lehetünk barátok, semmi nem változna. már napokat sírtam miatta, és utána mindig „visszadumáltam” magam (így fejezte ki magát). majd azzal jött, hogy neki túl egyszerű ez a kapcsolat, már nem kell küzdenie. megszokta eddig, hogy olyanok után futott, akiknél sose tudta hányadán állnak. aztán másik érvet keres.. hogy szándékosan provokált, mert nem fejezem ki az érzéseimet, és jó volt hallania ezt-azt, amikor nagyon ki voltam borulva. mintha élvezné az egész helyzetet.

általában azt mondogatja, hogy az én életem, én döntésem, hogy összejövök-e valakivel. mikor múltkor egy haverral találkoztam (fiú), sms-ben írta, hogy rossz döntés, akkor legyen vége köztünk mindennek… nem reagáltam rá. végül ő hívott jókedvűen, mintha mi sem történt volna, hogy felmegyek-e internetre. én persze ugrottam, mert nagyon félek attól, hogy elveszítem, és mindent megteszek azért, hogy a kedvében járjak, így sokszor úgy tűnik mintha dróton rángatna, megalázkodnék előtte…

már ellentétes érzések kavarognak bennem: sokszor dühös vagyok rá, legszívesebben bosszút állnék a dolgaiért, de közben aggódok, hogy egyszer tényleg ott hagy (nem csakúgy mondja), a harmadik esetben pedig nem érdekel egyáltalán semmi, csak begubózok a szobámba, és magam alatt vagyok. már ott tartok, hogy rajta kívül nem éltet semmi (céljaim sincsenek, nem találkozok gyakran másokkal, a feladataimat nem végzem el, hozzá igazítom a programjaimat). teljesen kiszolgáltattam magam neki (a túlzott kötődésemmel), és közben szenvedek a bizonytalanságtól.

a pszichológusom szerint nagyon hasonlítunk egymásra, én is labilis vagyok érzelmileg, csak én nem mondom ki, ami bánt, hanem a háttérben észrevétlenül építem le a kapcsolataimat, és mikor már elegem van, akkor kiszállok belőlük hirtelen. a tetteim sincsenek sokszor összhangban az érzéseimmel. van úgy, hogy kedveskednék neki szavakkal, de valami visszatart tőle (amúgy anno elmondta, hogy utálja, ha valamit kimondanak, ami nyilvánvaló. az úgy is látszik a megnyilvánulásokból.).

talán a pofára eséstől félek (ami már elég sokszor megesett velem), meg a természetétől . máskor, amikor neheztelek rá, akkor próbálom tartani magam, és nem bántom meg. így nem vesz észre semmit abból, ami bennem zajlik.

mit tanácsoltok? mint nő, gondolom vágyik a bókokra, és arra, hogy én kezdeményezzek (múltkor ezzel jött. hogy megszokta, mivel barátai voltak.). de ha kimutatom az érzéseimet (ami alapból nehezen megy nálam), látja, hogy sebezhető vagyok, meg papucs, és ezt utálja (elég kemény, racionális a természete, nem szereti a szentimentalizmust.). nem is szoktam nagyon keresni, megvárom, hogy ő tegye meg, eddig bevált (amíg nem „jártunk”), de mostanában, ha hív is, a hangja olyan rideg. és mintha kifogásokat keresne, hogy miért nem tudunk beszélni. általában a munkájára fogja, ha rossz kedvű, vagy másokra, és ilyenkor nem szépen beszél velem, néha még azt is tanácsolja, hogy nem kéne, mert csak olyat mond, amit később megbánna... legtöbbször meg akar halni, mert utál élni, egész nap alig eszik valamit (mert azt hiszi hájas). és mintha ott se lennék, mintha nem is jelentene semmit az, hogy vagyok neki.

mi történt? megunt, elszállt az illúzió? ennyi volt? elrontottam valamit? meg lehet még menteni ezt a kapcsolatot? hogyan segíthetnék rajta/magamon?