Szerintetek szabad fiatalon, megszokásból együtt maradni?

15 éves korom óta vagyok együtt az első párommal, most vagyok 21. Minden klaffol, de nincsen szikra, izgalom, és már próbáltunk mindent. Kb. másfél éve tart ez az állapot, és néha jobb, néha rosszabb, de általában mindig csak romlik a helyzet. Ha a jövőbe nézek, arra gondolok, mi lesz később így velünk? De ha a közös emlékeinkre, akkor mindig visszahúz valami. Ezzel ő is így van, elfogadta az érzéseimet (ő is így van vele, de ő ragaszkodóbb típus, egyedül dönteni se nagyon tud semmilyen téren, így minden rám hárul), és mikor megbeszéljük, hogy elengedjük a másikat, mindig meggondolja magát, és visszahúz. Sokat változtunk mindketten, de elfogadás és törődés jellemzi a kapcsolatot. Kiegyensúlyozottnak mondható, amolyan állóvíz, bár a szeretkezések is eléggé ritkák már. Ha idősebb nő lennék, nem haboznék, hiszen mire vágynék másra, és nem lehetek örökké szerelmes... Aztán arra, hogy mennyire fiatal vagyok még, és hogy kell-e nekem elkötelezni magam ennyire. Aki nem élt át ilyen hosszú párkapcsolatot, nem is tudja elképzelni, mi problémám lehet, és én sem tudom valójában, mit is érzek. Nehéz lépnem bármerre is. A képbe belóg egy harmadik fél, de én próbálom kerülni, hiszen annak ellenére, hogy nekem is nagyon szimpatikus, és régi barátom, tisztességes maradok, amíg kapcsolatban vagyok. Az ijesztő, hogy mennyire belopta magát a gondolataimba. Nem hagynám el valaki másért a mostani párom, szerintem még nem állnék készen arra, hogy mással intim viszonyba kerüljek egy ilyen hosszú szerelem után. De azt mondják, másra gondolni már eleve rossz... Új társaságba is kerültem, és őt idegesítik az új szokásaim. (Néhanapján cigarettázok, sosem a szeme előtt, de megjegyezte, hogy kifog belőlem ábrándulni, ha nem fejezem be.)

köszi, hogy végigolvastátok!