Mennyi idő kell neked általában ahhoz, hogy feldolgozd, vége a kapcsolatnak?

És érnek impulzusok időközben, azon kívül, hogy otthon szomorkodsz? Nemcsak más pasikra (csajokra?) gondolok, bármire ami érdekel, izgat, leköt.. Akár valami konstruktív életcél, akár új barátok, új közeg.. Mert nem mindegy ám, minél jobban sikerül kitölteni az űrt, annál kevésbé szörnyű. Tudom, hogy ha nagyon éhes vagy, egy fél szelet pirítós is nagyon kevés, de még mindig jobb, mint egy szem mogyi. Meghát ugye ezek nemcsak önmagukban segítenek, hanem láncreakciót válthatnak ki, mármint ha mondjuk elmész egy bizonyos céllal X emberrel véletlenül pont arra az Y helyre, ahol megismerkedsz azzal, akinek köszönhetően sikerül továbblépned.. akkor rájössz, hogy ez nem történt volna meg, ha otthon maradsz.

Másfelől persze az sem mindegy, hogyan és miért szakítottatok. Mert ha kérdéseid vannak még, elvarratlan szálak, tüskék maradtak, lezáratlanság van, akkor nem csoda, hogy nem tudsz belenyugodni.

De ha csak az érzéseid miatt, akkor meglátod, amint beleszeretsz valakibe, szinte nem fogod érteni a korábbi önmagadat..

01:09 vagyok ismét, most válaszolok a kérdésedre is. Nekem volt egyszer éve egy másfél éves kapcsolat, 4 és fél éve történ a szakítás. Utána egy hónapig volt az, hogy maga a pokol, mert nem bírtam tudomásul venni, és vissza akartam kapni. Aztán leültünk megbeszélni normálisan, akkor tudatosult bennem, hogy tényleg vége. Onnantól lett sokkal jobb (amin meglepődtem). Aztán hamar belezúgtam valakibe mint atom. Az elég rövid volt (de nem az exem miatt, az új pasi hagyott ott engem más okból), utána nemcsak miatta voltam szomorú, hanem a hosszú kapcsolat miatt is. Megint rákattantam újabb pasikra, de attól még kiborultam, mikor megláttam az ominózus voltpasit egy új csajjal. Aztán megint beleestem valakibe, addigra már a voltpasival elkezdtem összejárni barátilag sörözni (ez máig így van), na mindegy, ne vesszünk el a részletekben, lényeg hogy nekem pár hét volt az igazán borzasztó, utána elvoltam, mert könnyen megtetszenek a pasik, és igyekeztem magam impulzusokkal ellátni minden szempontból (nem úgy értem, hogy jobbra-balra tosztam, nem vagyok egyéjszakás-típus), tehát lekötöttek az aktuális dolgok, enélkül begolyóztam volna.. na ezzel együtt volt az, hogy 1 év után is volt 1-2 olyan másodperctöredék, mikor megcsapott kicsit a fájdalom, és ha újra akarta volna kezdeni, akkor részemről talán működött volna. Aztán ez változott, később már csak az zavart meg néha, hogy úgy éreztem, még mindig ő az, akivel legjobban megértjük egymást. De már ezt sem érzem így. Sokmindenkivel megértjük egymást, ő az egyik közülük. Csak tudunk egymás nyelvén, mert volt időnk megtanulni. Nem véletlenül vagyunk jóban. A szakítás után fél évig nem találkoztunk, de azóta is szoktunk néha sörözni kábé 2-3 havonta, tökjól eldumálunk, régóta semmit nem érzek iránta azon kívül, hogy tökre bírom mint embert. Közben nyilván jöttek mentek a pasik, hol boldog voltam, hol k*rvára megszívtam, most van barátom több mint 2 éve. Nem zavarja, hogy sörözök néha a voltpasival, tudja, hogy ez csak barátság.

Na. Nálam ez így zajlott.

A rövidebb kapcsolatoknál nyilván sokkal rövidebb ideig. Ami még említésre méltó, az egy 2 hónapos meghurcoltatás (3 évvel ezelőtt), ami egy hónap járás, hirtelen szakítás, 1 hónap iszonyat szenvedés, újra összejövés, eufória 1 hétig, aztán újból lapát, ezúttal végleg, szóval ezekből áll a sztori, szóval ez 2 hónap alatt zajlott le, és fél évig tartott kiheverni. Rövid volt, de brutál.

Szóval sokmindenen múlik, nem tudom, ti meddig voltatok együtt, viharos volt-e, ki volt érzelmi fölényben, vagy egyensúly volt-e, és miért hagyott ott, ez mind számít. Magadban kell rendezni. (És amit az előbb írtam, legalább figyelembe venni mint opciót..)

Érzésem szerint akkor húzódhat el ilyen sokáig a szakítási trauma feldolgozása, hogyha: tök jó a párkapcsolat, minden szép és jó, abszolút nem is sejthető semmi negatívum, aztán ukkmukkfukk az egyik kiszáll a kapcsolatból egyik percről a másikra. Na az egy óriási KRACH a léleknek.

De ez nem életszerű, könyörgöm.

Egy kapcsolatban már elég korán (illene) észre venni a romlás apró jeleit, ahhoz nagyon butuskának kell lenni. hogy valakit abszolút készületlenül érjen. Namármost egy rossz kapcsolatnak véget vetni meg inkább áldás, mint átok.

Legalábbis nekem az eddigi életemben mindig már jó időben érezhető volt a szakítás. Eddig a kapcsolataim túlnyomó többségéből én szálltam ki, de ott sem úgy, hogy minden hepi, azt uccu neki...

Általában én szoktam szakítani, akkor ha már elmúltak az érzelmek, és úgy érzem nem lehet a tüzet újraéleszteni.

Nem tart sokáig, hiszen egy "halott" kapcsolatból lépek ki, nulla érzelemmel.

Ha engem elhagynának, hát biztosan 3-4 hónapba telne, kivéve ha nem jönne valaki, aki eltereli a figyelmemet.