Hogyan váljak meg anyuci fiától, ha szeretem?

Lehet bombázni, jöhet hideg-meleg, erre is van szükségem, hátha már kiábrándulok.

Van egy lassan 2 éves kapcsolatom. Munkán ismerkedtünk meg 5 éve. Annyira jól érezzük magunkat egymással, az a bizonyos “minket egymásnak teremtettek” érzés. Én 26 éves vagyok, ő 36. Én egyedül élek albiban, ő pedig az anyjával, annak a két fiú testvérével, mama-tatával. Amire én nem forditottam különös hangsúlyt mivel mindketten külföldön vagyunk es tudom hogy spórolás szempontjából ez jó megoldás. A gond ott kezdődött, hogy nem akart nálam aludni. 2 megállóra lakik tőlem. A családja folyamatosan hivogatta és problémáztak, ordibáltak vele mint egy kis gyerekkel amiért “már megint nincs otthon” telefonon is és otthon személyesen is. Felhozta otthon pár hónap után hogy nalam marad ejszakára, az volt a válasz hogy “akkor haza se gyere”. (????) a fontos eseményekre mindig egyedül megyek. Pl Szilveszterkor pontban éjfélkor velük kell hogy koccitnson. Még fiatalabb volt később elment bulizni utána, de akkor nagy viták vártak rá másnap reggel. Persze ezeket aznap tudtam meg, azzal telt a szilveszterem hogy átsírom magamat az új esztendőbe. Úgy látszik beleunt a folytonos harcba és már ereje sem volt szembe szállni velük. Ez csak egy eset a sok közül. Szó szerint minden kimenője után leszidják. Csak akkor nem értem miért akart barátnőt. Sose mutatott be a családjának, amit meg is értek. Ez egy diszfunkcionális család, akik szimbiózusban élnek. Nem létezhet egyik a másik nélkül, mindegyiknek megvan a saját feladata. Az anyja két férfitestvére is egy-egy gyereket tudott csinálni de felnevelni már nem volt rá képes és visszaköltözött anyucihoz (mamához). Naiv voltam, hogy elhittem hogy amilyen nagy “összetartás” van a családjában, olyan lesz majd a mi közösünkbe is. Egy év után eljutottunk arra a szintre, hogy heti 1x nálam alszik. Valahogy beleszoktam abba, hogy általában találkozunk napi 2-3 órát délutánonként, mivel becsülöm azt az időt amit vele tölthetek, de úgy hiányzik hogy elmenjünk egy hétvégére valahova csak mi ketten. Együtt ébredni napokig. Ne számoljuk már az időt, mivel álandóan számolni kell, nehogy anyuci sokallja a nálamlétét. Azért tartok ki mellette mivel borzasztó jó szivű ember, tiszta lelkű, soha sem hazudna, segitőkész. De mindez nem elég, mivel nem képes egy egészséges párkapcsolatra. Megszállotja lettem ennek a kapcsolatnak, a harcnak, úgy érzem függője vagyok ennek az embernek. El akarom engedni, de fáj hogy nem voltam annyira jó neki hogy miattam odacsapjon az asztalra a családjának. Hogyan tud ez a “börtön” neki megfelelni, mikor mindenünk meglehetne? Hogy bocsájtsam meg magamnak hogy megengedtem megalázni magamat ennyi ideig?