Eltérő kockázatvállalási hajlandósággal együtt élni? Van akinél jól működik?

Ésszerű keretek között nincs ezzel baj.

Ha egyikőnk túlaggódó, a másik túlságosan beletörődöm, akkor nyivlán nem egymást keressük, de egymástól függetlenül is nehéz ilyen felfogással együtt élni.

Nekem anyukám olyan típus, hogy (a mai napig, pedig már rég nem vagyok gyerek) mondom neki, hogy kicsit rosszul vagyok, fáj ez, X, akkor már rögtön "ajjaj", elkezdi feltételezni sokszor nem a legrosszabbat, de sokkal rosszabbat, mint ami a valós szitu. Úgyhogy sokszor inkább apumat hívtam ha valami olyan volt, mert ő higgattabb típus.

Másfelől anyukám volt az aki mindig is többet törődött az egészségemmel, fogszabályzás, szakorvos ilyen-olyan fájdalomnál, gyógytorna a gerincem miatt még anno stb. Szóval apám ezekkel nem sokat törődött, ha rajta múlt volna, pl.: nem lett volna fogszabályzóm, ami nélkül persze lehet élni, de jó dolog.

Szerintem az egyensúlyra kell törekedni. Valahol amúgy természetesnek gondolom, hogy többnyire az anyák féltőbbek, szerintem ez biológiailag így van kitalálva.

De annak ürülök, hogy a széltől sose óvott egyik se, szóval anyám se volt az aki kiakadt azon ha összefogdostam gyerekként bogarakat, belemásztam a kertbe a sárba, elestem kicsit, stb.

Nálunk a nyaralás pl ilyen. Én mennék mindenféle egzotikus helyekre, a férjem nem akar. Mert ilyen-olyan veszélyek vannak, meg amúgy sem voltunk még közelebb szép helyeken, ami biztonságos. Nálunk így zajlik a kommunikáció- mutatok egy pár képet, videót pl Grúziáról, hogy de jó lenne megnézni, mi lenne, ha, erre ő mondja, hogy esélytelen, főleg most, mennyivel jobb mondjuk Spanyolország, ahol legalább nincs háborúzás. Ugyanez Törökországgal, ÖrményországgL, bármelyik afrikai országgal, stb. Mert hogy még Európában sem voltunk mindenütt, és azok is szépek és különlegesek és nem kell a világ végére utazni, hogy jó helyen legyünk. Ebből a szempontból én rugalmas vagyok, ennek ellenére szeretnék menni a "veszélyesebb" helyekre is, szóval mindig az a vége ezeknek a beszélgetéseknek, hogy "majd ha békésebb lesz a helyzet". Addig meg utazunk olyan helyekre, ahová ő is szívesen megy, ennyi.

A gyerekekkel kapcsolatban szerencsére viszonylag egy lapon vagyunk, de azért volt már, hogy én jobban túlparáztam mindent. Itt is igazából az a menet, mint az utazásoknál, ahhoz igazodunk, aki jobban aggódik (ez itt nálunk általában inkább én vagyok). Inkább menjünk egy kört feleslegesen az orvoshoz, minthogy nagyobb baj legyen belőle, ahogy utazásnál is inkább napoljuk el, minthogy a hírekben szerepeljünk. És ez amúgy kb mindenre vonatkozik- amelyikünk adott helyzetben jobban meg van ijedve, jobban aggódik, ahhoz igazodik a másik. Nálunk ez bevált, de nagyon drasztikus különbségek szerencsére csak kis jelentőségű dolgokban vannak (mint pl a nyaralás helyszíne).