Egy közel 30 éves férfinak a barátnője kellene az első hogy legyen?

Én 30 fölött vagyok, anyámmal nagyon jó a viszonyunk, és igen, egy házban élünk.

De fel sem merülne, hogy ha a barátnőm jön hozzánk, hogy akkor ne egymással foglalkoznánk. Persze, ha én megyek barátnőmhz, akkor azért hazaszólok, hogy minden oké, megérkeztem, stb. Sőt, van, hogy ő hív, és igen, volt, hogy akkor, amikor épp találkoztunk. De ebből sem volt gond. Elmondtam, hogy megérkeztem, minden oké, barátnőm is ebben a pillanatban érkzett meg, annyit mondott anyám, hogy érezzük jól magunkat, és aznap többször nem hívott.

Egyik részről sem tudom ezt a kisajátító viselkedést megérteni. Szerintem egy normális anya képes felfogni és megérteni, hogy a gyermeke sem 5 éves már, és bizony neki is van magánélete. Sőt, egy normális anya örül is ennek. De a fiút sem tudom megérteni. Oké, hogy szereti az anyját, de nem tudja azt mondani, hogy "bocs anya, de most pár órára elmegyek a barátnőmmel". Ez az anya egy nagyra nőtt kisgyerek, a pasas meg egy lelki kisgyerek. Mindkettőnél hatalmas problémák vannak. Meg lehetne mondani normálisan az anyának, hogy ameddig a barátnőjével van, addig nem fog mással beszélgetni. Aztán értesítések kikapcs...

Meg mi az, hogy nem mehet más városba? Most nem azért, de dolgozni hogy megy a kisfiú? Szigorúan home officeban, nehogy kimozduljon a házból?

Ha az édesanya állapota tényleg annyira rossz, akkor sem ez a megoldás, hanem az, hogy a megfelelő kezelésekben részesíti. A depresszió gyógyszerekkel és terápiával egész jól szinten tartható. A magány meg bocsi, de elég gyenge érv arra, hogy a másiknak ne legyen élete.

Ettől függetlenül a sorrendállítást sem tartom normálisnak. Úgy gondolom, hogy egy ép embernél nem sorrendek vannak, hogy ki hányadik. Az anya az anya, a barátnő meg barátnő. Mindkettő az első helyen van, csak más kontextusban.