Nem vagyok boldog de gyáva féreg vagyok kilépni a kapcsolatból?

Nem tudom, mitévő legyek. Szörnyű embernek érzem magam és valószínűleg az is vagyok. Mikor összejöttem a párommal, lelkileg elég mélyen voltam. Volt előtte egy kapcsolatnak nem nevezhető valami, ami érzelmileg teljesen kifacsart és a korábban már problémát okozó depresszió is eluralkodott rajtam. 22 éves voltam.

Az első pár hónapban nem akartam tőle semmit, többször elküldtem, majd mikor úgy éreztem, hogy az egész világ elfordul tőlem, őt kivéve, végül összejöttünk. A szex sosem volt köztünk az igazi, mindig valahogy kínosnak éreztem, nem tudtam felszabadultan élvezni pedig korábban sosem volt ezzel baj. Eleinte próbáltam lelkesedni, de mindig úgy viselkedett, hogy lelombozott teljesen és elrontotta a hangulatot.

Közben elég gyorsan történtek a dolgok, pár hónappal a megismerkedés után örököltem és összeköltöztünk, majd rá egy évre megkérte a kezem.

Most 4 éve vagyunk együtt és nem tudom, mitévő legyek. Emberileg szeretem őt, de úgy érzem, amíg vele vagyok, elmegy mellettem az élet. Ez alapvetően egy nyugis kapcsolat, semmi egetrengető nincs és épp ez a bajom is vele. Ha próbáltam egy kis változatosságot vinni az egészbe (nemcsak szex terén), az általában bamba arccal lett fogadva. Bármire, amiért lelkesedtem, ő passzívan reagált és mikor szóvá tettem, hogy ez így baromi demotiváló és kiöli belőlem a meglepetésokozásra, kedveskedésre, ajándékozásra való vágyat, akkor utólag meg lett magyarázva, hogy de ő mennyire nagyon örült neki, csak nem mutatta épp ki, mert annyira fáradt/álmos/meglepett/blablabla volt. Korábban ezzel elvoltam, de most már egyre szomorúbbá tesz ez az ellaposodottság, ami ellen tehetetlennek érzem magam.

Szex nem volt köztünk vagy 3-4 hónapja, ezt is nagyon rosszul viselem. Nem hiszem, hogy megcsal, épp ellenkezőleg, jelentős részét a problémáinknak az teszi ki, hogy egyszerűen teljesen passzív és nincs igénye szinte semmire.

Viszont nem merek kilépni. Úgy érzem, egy hálátlan dög lennék, ha most hagynám ott, mikor a legrosszabb időszakomban mellettem volt. És megmondom őszintén, bár egyáltalán nem rám vall, ebben a dologban rettenetesen alacsony az önbizalmam. Hogy elhiggyem, hogy valaki tudna még legalább így szeretni. Gyerekünk nincs, nem is szeretnénk, így ismertük meg már egymást. 26 éves vagyok, ő 30. Úgy érzem, hogy egy öreg picsa vagyok már, aki senkinek sem kellene, csak szánalomszexre és ez méginkább elszomorít. Sportolok, tanult embernek tartom magam, kezd a karrierem is felfelé ívelni, de még így is, úgy érzem, másnak már csak otthagyott maradék lennék. Hiszen már minimum 3 éve nem kíván senki. A párom állítólag igen, de gyakorlatilag egyáltalán nem, a többiek meg a párom miatt nyilván nem. A szüleimre nem tudok már támaszkodni, a barátaink közösek, valószínűleg lehúzhatnám az egész eddigi magánéletem a wc-n, ha kilépnéi ebből a kapcsolatból és lehetnék én is egy azok közül a macskás(kutyás) karrierista szinglik közük. Így nehéz elhinni, hogy bárki egyáltalán nőnek tart, nemhogy vonzó nőnek. Én sem érzem magam annak. Annyira szeretnék szerelmes lenni és annyira törtem magam az egész kapcsolatunk alatt, hogy belé legyek szerelmes, de egyszerűen sosem lett úgy, ahogy én szerettem volna, olyan szenvedéllyel, átéléssel. Sok, emberileg baromi rossz kapcsolatom volt korábban, nem akarok "oda visszamenni", de ez az érzelmi üresség is felemészt. Legfeljebb átmenetileg tudtam csak életet lehelni ebbe a kapcsolatba, amíg el nem fogyott az erőm. Sokszor úgy érzem, nem is szeret, de nem tudom, akkor miért van velem és miért ilyen türelmes velem.

Gondoltam már párterápiára is, de ami sosem működött igazán, azzal mit tehetnék? :( És úgy egyáltalán, hogy szedjem magam össze, hogy egy kicsit jobban bízzak abban, hogy ezzel nincs vége mindennek?