Hogy fogadjam el, hogy csak az én férjem műszakos gyári munkás a környezetünkben?

Huszas éveink elején jöttünk össze, együtt építettünk fel mindent, aminek van.

Mindketten dolgozunk érettségi óta, de míg én megcsináltam egy diplomát és megtanultam több nyelven (és ennek hála gyerekek előtt viszonylag jól fizető, 8-4-es irodai melóm volt), addig a férjem egy alibi OKJ-t végzett el, és mindig mondta is, hogy ő nem akar tanulni már semmit, nincs hozzá kedve.

Én egy ideig ezt nem éreztem problémának, mert volt jobb melója is (megszűnt az a cég sajnos), de ma már csak ilyen 3 műszakos gyári operátornak veszik fel, próbált váltani, de semmi más lehetőség.

Az évek alatt azt gondoltam, hogy el tudom ezt fogadni, de most túl a 30-on azt érzem, haragszom rá, mert csak ennyire vitte, hiszen ez ráadásul az én életemre is hatással van. :/ Sok hozzánk hasonló korú fiatal családdal jóban vagyunk a környéken, mindenki férjének van normális végzettsége, munkája, mindenki otthon van délutánonként és hétvégén a családdal, csak az enyém nem.

Úgy érzem, ez egyre jobban fusztrál, és bár nem nézem le a gyári munkásokat, azt is meg kell csinálni valakinek, de mostanában szégyellem, azt érzem, ha új ismerősöm lenne, inkább hazudnék valami jobb melót neki, mert olyan gáz, hogy ennyire lusta és nemtörődöm volt eddig életében, hogy ennyivel beérte.

Ráadásul a családi életünket is tönkreteszi lassan az állandó depressziója és panaszkodása, mert utálom dolgozni. Ez nem a pénzről szól nálam, mondjuk nyilván nem keres sokat, de ezt el tudnám fogadni, még azt is, ha kevesebbet keresne, de egyre jobban fusztrál, hogy nem vitte többre.... :/