A párom 3 év után minden tervet megváltoztat?

Kérlek ne próbáljatok átküldeni tini párkapcsolatokba, mert direkt van ebben a kategóriában a kérdés. 18 évesek vagyunk a párommal, 3 éve együtt. Viharos kapcsolatunk van, hiszen gyerekek voltunk, mikor összejöttünk, ennek ellenére tényleg bízunk egymásban. Minden apró és hatalmas problemánkkal eddig egymáshoz fordultunk, tényleg egymás életének szerves részei vagyunk. Sok időt töltünk együtt (hétvége+ hétköznap 1-2 délután + egy osztályba járunk), voltunk együtt nyaralni számtalanszor, tudjuk milyen a másikkal lenni hosszabb ideig összezárva. Nem is itt van a probléma. Biztos sokan tudjátok, hogy holnap van az egyetemi jelentkezés leadásának határideje. Én már hitelesítettem mindent, es a Corvinusra fogok menni egy gazdasági szakra. A párom ugyanezt az egyetemet nézte ki eddig, egy másik szakkal. Tegnap viszont a szülei hatására 180°-ot változott, és hirtelen nem csak másik egyetemet nézett ki, hanem az összes jövőbeli tervünket megváltoztatta. Eddig egyetertettünk, hogy szeretnénk külföldön dolgozni, egy kis tőkét összegyűjteni. Már itt engednem kellett, mert ő angolos, én németes, de ő nem hajlandó német nyelvterületre költözni, így megegyeztünk az angolban. Majd ezek után szerettünk volna Mo.-ra hazajönni és korán (30-35 évesen) gyerekeket. Egyetértettünk, hogy mindkettőnknek karriert kell befutni, mert ő nem tud eltartani minket a kicsikkel. Hogy egy szép agglomerációban szeretnénk élni, ahol minden elérhető.

Ám tegnap ő felhozta az ötletet, hogy a szülőfalunkban maradjunk (Vas megye), mert az édesapja révén itt sima ügy lenne neki elhelyezkedni ügyvédként. Egyszerűen padlót fogtam. Ugyebár ha magyar jogot tanul, a külföldi terveinknek lőttek. Mondtam is neki ezt, de azt mondta, ő nem akar szenvedni az anyagiakkal, mint az átlag magyar, nem akar hitelre házat venni stb, és most itt lenne kereslet ügyvédre. Szóhoz sem jutottam akkor. Vagyis igen, elmondtam neki, hogy így a jövőbeli terveink egy az egyben ütik egymast, es valószínűleg szakítani fogunk. Mintha meg sem hatotta volna. Én egész éjjel sírtam, majd felhívtam és "megbeszéltük", azaz megint engedtem. Elvégre Mo.-n is van élet. De ma jött az újabb pofon, hogy ő PONT ebben a kis faluban tudja csak beindítani a karrierjét ügyvédként, így kb 10 évet itt szeretne dolgozni. Ambíciózus lánynak tartom magam, úgy gondolom hogy az ember kemény munkával bármit elérhet, és nem muszáj a szüleink hátán felmászni. Persze nem szégyen segítséget elfogadni, de tudom, hogy ő ha kapna itt egy jó állást vagy beindítaná a karrierjét, soha nem költöznénk el. Tanácstalan vagyok. Tudom, hogy fiatal lanyként ezer embert megismerhetek még, de én úgy érzem, ő tényleg az, akire eddig szamíthattam, milliószor kisegített már az életemben, voltak hullámvölgyeink, de hiszem, hogy boldoggá tudna tenni. És ha objektíven nézzük, még lehet is logika vagy jövő abban, amit most kitalált. De ez nekem hatalmas csalódás volt. Mostánaban nem a legfényesebb a kapcsolatunk, de én ragaszkodok hozzá, és tényleg még a külföldi karrieremről is lemondtam volna. Míg ő kerek perec kijelentette, hogy nem tenné. Nem tudom elhinni, hogy akit egy emberséges, kedves, családcentrikus valakinek ismertem, ennyire kapzsi lett. Hiszen mindig engem szekál azzal, hogy sokszor meghívatom magam vele kávéra vagy ilyenek. Fontos nekem, hogy meg tudjunk élni, igen. De nem tudom, ő mikor lett ennyire anyagias, hogy eldobná a simán megjavítható kapcsolatunk, és inkább építene fel valaki újjal egy egész életet a semmi közepén. Minthogy ketten a karrierünk elején kicsit spóroljunk. Mit tanácsoltok? Hol van ebből kiút? Engednem kéne, és bejárni a megyeközpontba dolgozni (1h), vagy itt a faluban valami állást keresni könyvelőként? Bízni abban hogy betartja a szavát és csak ideiglenesen ragadnánk itt? De arra is gondolnunk kell, hogy a gyerekeknek sem ideális ez a környezet. Vagy szakítsak, és próbáljak talpraállni az érettségi szezon közepén? Nem tudom elképzelni, hogy menne.. Mégis bennem van, hogy nem tudnék itt boldog lenni, nem azert mert derogál a falusi élet, hanem mert konkrétan mindenemet el kéne dobnom. Az a legfőbb érve, hogy fél a bizonytalanságtól, ami az egyetem után jönne kapcsolatok nélkül. De már milliók túléltek a bizonytalanságot. Es legalább a kapcsolatunk ott lenne. Minden költséget feleznénk, amit mások 30 évesen kezdenek (összeköltözés, sporolás) azt mi már 20 évesen megtehetnénk. Hiába próbálom támogatni, önteni belé a lelket, hogy megoldanánk, hajthatatlan. Tudom, hogy kettőnkért tenné, mert jó életet akar nekünk biztosítani, de annyira elszomorít. Sajnos a családom nem túl támogató, és ha ő nem lenne, már rég feladtam volna. Vannak céljaim, de úgy érzem mit sem ér a karriered, ha nincs kivel megosztanod. Én nem vágyok milliókra. Csak egy nyugodt, szerető családot szeretnék. Nem tudom mi válthatta ezt ki a páromból.. És hogy hirtelen miért lettek a pénzhegyek fontosabbak, mint az emberség.