Kapcsolati függőség, ha már azt érezném természetesnek, hogy a barátommal együtt éljek?

Őszintén szólva nagyon megviselt az elmúlt bő 1 hónap engem, a kapcsolatot is emiatt. Nem élünk még együtt, mindketten 23-24 évesek vagyunk, dolgozunk már (én csak szept óta). Karácsonykor sem találkoztunk másfél hétig, mert anya covidos volt és mivel kontakt voltam, az anyukája nem engedett át (csak negatív pcr teszttel, de arra személyes okok miatt nem akartam elmenni). Aztán a januári hétvégéket is elég nehézkesen tudtuk együtt tölteni, kb ilyen darabokban csak, mert a barátom hobbijában ez a januári időszak olyan, hogy minden hétvégén mennie kell versenyekre... ennek most lett vége, viszont mostmár megint több, mint 1 hete nem találkoztunk, mert covidosak lettek az egész családjával.. és addig nem akar talizni, amíg pozitív a gyorstesztje.

Őszintén szólva így december második felétől egészen mostanáig kb úgy érzem, a magánéletem egy hatalmas nulla volt vagy majdnem azzal egyenlő és emiatt én is állandóan elégedetlenkedtem, voltak konfltikusok.

Barátom előtt volt már egy 3+ éves kapcsolatom is, ott majdnem összeköltöztünk már, de végül egyéb okok miatt szakításra került a sor. A lényeg, hogy igazából ott egyszer már eljutottam arra a pontra, hogy készen lettem volna arra, hogy a párommal éljek együtt.

A jelenlegi kapcsolatom kb 9 hónapja tart, de már nekem ez, hogy mindketten itthon élünk, ingázunk egymás között (másfél órára lakunk egymástól, én Bp, ő agglomeráció), nem kielégítő. Engem az sem érdekelt volna, hogy covidos, de a karanténja alatt is vele szerettem volna lenni, nem külön (elvilg már covidos volt a legutolsó kontaktálásunkkor, mégsem kaptam el, ahogy karácsonykor anyukámtól sem). Egyszerűen hiányzik, hogy a páromhoz menjek haza és vele keljek fel reggelente.. hogy ott legyen megölelhessem. Hogy csináljunk közös dolgokat, ha más nem, közösen vacsit csinálni vagy sorozatot nézni esténként. Nekem ez már nagyon nem kielégítő, ahogyan most éljük a kapcsolatot... minden tali körülményes szervezést igényel, külön vagyunk hetekig 1-1 covidos szitu okán, hétvégéket is iszonyat nehéz tervezni, ha már valamelyikőnknek valami egyéni elfoglaltsága akad.. ha együtt élnénk, sokkal egyszerűbb lenne, mert elmegy a programjára, hazajön stb.

Egyelőre anyagilag ott nem tartunk, hogy össze tudnánk költözni. Ő most vált munkahelyet (hitelei miatt muszáj volt váltani, illetve a munkabeosztása is még egy faktor volt, ami miatt kb alig tudtunk hétvégén együtt lenni, ugyanis hétvégén általában fél-1 napot dolgoznia kellett, rosszabb esetben 2-t). Nekem sincs egyelőre annyi megtakarításom, mert most volt egy nagyobb kiadásom, amire eddig gyűjtöttem (fogorvosi beavatkozás, és hát inkább nem is részletezem az árát...).

Néha úgy érzem, én vagyok túl ragaszkodó, de nem is tudom, normális, hogy már együtt élnék vele? Nálatok volt ilyen érzés? Vagy ez függőség már?