Osszekoltoztunk. A parom kutyaja mindig a parommal, vagyis mar velunk alszik. Tul mely a kapocs koztuk. Mit tegyek?

"van egy határ amit már nem szabad nekik megengedni. A hálószoba ezen túl van"

Alapvetően én se szeretnék kutyát az ágyamba, de aki igen, az miért ne engedhetné meg neki? Saját kutya, saját hálószoba, hadd aludjon már ott ahol ők akarják. :D

Azt írtad, a gizsgugya nem féltékeny, elfogadott. Fogadd el hát te is, és ne legyél féltékeny. Furcsállod, hogy a barátodnak ilyen mély kapcsolata van egy kutyával (egy embernek, és egy kutyának), viszont te meg féltékeny vagy egy kutyára :D

Légy hálás a sorsnak a barátodért, ilyen szinten tud szeretni és felelősséget vállalni.

Utolsó vagyok, végigolvastam a válaszokat.

Baktériumok, férgek, nem egészséges, kertbe való, LOL.

Úgy nőttem fel, hogy a macska már babaként is mellettem aludt. Egy akkor egy éves cica volt, aki a szomszéd padlásán született, vad volt, nem lehetett simogatni, de valószínű a tejszag miatt szimpi lettem neki, onnantól nem lehetett kirobbantani mellőlem, először csak akkor őrizte az álmom, mikor a jó időben a szüleim kitettek a teraszra aludni, aztán ősszel az emberektől félő, vad cica a bejárati ajtó előtt nyávogott, hogy engedjék be hozzám. Hátralevő életét házimacskaként élte le, de ő az én macskám volt, és MINDEN ÉJJEL velem aludt. Egy macskáról van szó, ami nem a párnán alszik, hanem konkrétan ráfekszik az arcodra álmodban, és amúgy azzal a nyelvvel, amivel a seggét nyalja, végignyalogatja a teljes szőrét. Igen, puszilgattam is. Ő meg az arcomnak dörgölőzött. Szinte sosem voltam beteg, most sem vagyok. Jó tudni, hogy ha egyszer gyerekvállalásra adom a fejem, legalább nem kell aggódni a toxoplazmózis miatt.

16 voltam, mikor elpusztult, ő tanított meg felelősséget vállalni, és igen, olyan túláradó szeretettel lehet szeretni az állataidat, ahogy csak a kiskorú gyerekeit szereti az ember (legalább is édesanyám elbeszéléseiből ezt szűrtem le, és azért írtam kiskorút, mert már majd' egy évtizede felnőtt vagyok, és ahogy saját lábra álltam, átalakult a kapcsolatunk, még mindig nagyon fontos az anyukám, de inkább egyenlő partnerek vagyunk, és nem imád már úgy, ahogy én imádtam a macskám). Én 10-11 évesen ránéztem a cicámra, és néha rendesen elérzékenyültem, hogy annyira szeretem, hogy azt már nem lehet elviselni.

Nem vagyok őrült macskás nő, valószínű többet nem is lesz háziállatom, épp azért, mert tudom, mekkora felelősség, mennyi idő, stb., és nem hiszem, hogy bele fog férni valaha.