Van egy kapcsolatom ami 8 éve tart de lényegében 4 éve semmi sincs belőle csak megszokás és sajnálat.A másik fél sajnos leküzdhetetlen betegségben szenved.Az orvosok már rég lemondtak róla. Képtelen vagyok így szakítani vele. Erkölcsileg mi a helyes?

Szóval szeretőd is van/lenne s régóta várod a társad halálát. De a lelkiismeret igazán békén hagyhatna? Szerintem nincs ilyen verzió, akkor se, ha érthető és természetes, hogy az ember az életet választaná.

A mostani utat csak egész szívvel, odaforduló akarattal lehetne végigcsinálni, mert irdatlan sok lemondás... de amíg ott a másik persze, hogy vonzóbb lehetősége és csak sodródsz, amerre könnyebb lehetne, addig nem fog menni. Akkor se menne magától, ha nem lenne a betegség, mert kommunikáció nélkül, azaz anélkül, hogy rendszeresen tájékoztatod, benned épp milyen érzések, tervek, remények és félelmek vannak, nem működik. Ahogy az elején se, a végén se. És persze hogy ha gyűlik, egyre nehezebb, cikibb, kegyetlenebb lesz ráborítani. Egyébként az teljesen normális, hogy ő a párjaként kezel, ha nem tudja, hogy nálad már más játékszabályok vannak. Nem várhatsz el tőle gondolatolvasást, hogy ezért hibáztathasd. Ha nincs párbeszéd, az ember sötétben tapogatózik. Valaki jobbat, valaki rosszabbat feltételez...

Ha fájdalomban él, nem alszik, nem eszik...stb. az is a legrosszabbat hozhatja ki a személyiségből.

Neked kell dönteni és vállalni, amit döntesz. Nagyon nehéz zsák, sajnálom.

Egyébként együtt laktok? Függ tőled anyagilag? Dolgozik vagy csak ágyban fekszik? Van családja, akik szeretik, vagy csak te vagy neki?

Hát ha már a végét járja akkor illene megvárni és akkor tiszta lenne lelkiismereted.

Az azért mégse szép emberileg hogy pont akkor hagynád el amikor a legnagyobb szükség lenne egy emberre neki.