Van itt olyan, aki él vagy élt együtt borderlinos nővel?

13: olyan értelemben fogadtam el, hogy tudom hogy ez van, ezt nem fogom tudni gyógyszerrel megoldani, vagy csak azzal, hogy terápiában beszélek erről, hanem sokat kell tennem érte, hogy jobban működjek. De ebben nyilván nagy segítség az, hogy én látom mi a probléma. És itt nem csak arra gondolok, hogy nyugtázom hogy személyiségzavarom van, hanem tudom hogy konkrétan mi az, ami nehéz. Például az, hogy nagyon könnyen indulatos tudok lenni, vagy hogy egy külső inger milyen nagy érzelmeket tud kiváltani belőlem (a rosszabb verzió, amikor derült égből dob egy hátra szaltót a hangulatom, ezzel szemben vagyok a legtehetetlenebb és ezt utálom a legjobban, mert még csak megmagyarázni se tudom, hogy mi vagy miért történt). Ez egyrészt tök jó, hogy látom ezeket, viszont mivel tudatában vagyok ennek, ezért rettenetesen tudom magamat utálni, mert látom hogy mit teszek a körülöttem lévőkkel, és emiatt próbálom távol tartani őket, mert úgy érzem hogy bármi amihez hozzá nyúlok, összetörik. És a környezetem nagyon tud hibáztatni -amit valamilyen szinten meg is értek- viszont sokszor könnyű rámhúzni dolgokat hogy ja, az én hibám, mert nekem van diagnózisom. Pl. volt párkapcsolatom amikor a barátom mindenért engem hibáztatott, holott sokszor ő is benne volt a dologban, mondjuk kiprovokálta hogy dühös legyek (az egy másik dolog, hogy én meg indokolatlanul ideges lettem és ezt úgy vezettem le hogy kárt tettem magamban, szóval ez kétélű dolog), de én voltam a hülye mert én vagyok a borderline..

Aztán ott van az a rész, hogy van amiről nem tehetek (ellenben tudok tenni azért, hogy fejlődjek benne), mondjuk az, hogy ilyen érzékeny vagyok dolgokra. De én ezeket a dolgokat tényleg óriási problémának érzékelem. Mondok egy példát: Történik valami kis dolog, mondjuk tönkre megy a számítógépem és elszáll egy beadandóm amiből fél oldalt írtam meg. Hát, ez azért nem a világ vége. Viszont ha elszáll az egész doktori disszertációm, az elég nagy gond. És az utóbbira mindenki elég intenzíven reagálna. Viszont én ténylegesen úgy érzem/élem meg, mintha a disszertációm szállna el, és ennek megfelelően reagálok (ami ugye abban az esetben ha ez tényleg megtörténik, adekvát reakció), miközben a valóságban csak fél oldalt kell újra írjak. De ebben már nagyon sokat fejlődtem, mert ha történik valami amin kiborulok, próbálom racionálisan felmérni, hogy most tényleg vége a világnak, vagy nem érdemes idegösszeroppanást kapni. Vagy kapcsolati helyzetekben, hogy valaki dühös lett rám, az nem jelenti azt hogy utál és örökre elvágtam magamat nála és sohat többet ne is keressem. Ez nagyon sok tudatosságot és önkontrollt igényel, ami alapvetően nincs benne a csomagban azoknak, akiknek borderline személyiségzavaruk van. Ezt mondjuk már sikerült elfogadni, hogy vannak dolgok, amiben hátrányból indulok, de azt is látom hogy ezt más nem fogja megoldani helyettem, úgyhogy nekem kell igyekeznem hogy ez jobb legyen, viszont néha kicsit olyan mintha szembe széllel pisilnék, mert sok ember úgy van vele, hogy az ilyen ember túl sok nekik. Nehéz, mert hiába látom hogy fejlődöm, meg kapom is ezzel kapcsolatban a visszajelzést a családomtól vagy a pár barátomtól, de folyamatosan azt érzem, hogy még mindig baromi messze vagyok attól a szinttől, mint egy átlag ember. (És mondjuk ez visszapörög oda, hogy emiatt kárt teszem magamban, mert úgy érzem hogy ezt érdemlem, mert egy szar ember vagyok, ami megint a kapcsolataimat cseszi tönkre szóval nagyon sok az ilyen ördögi kör)