A párod ha nincstelen nem tud hova menni kidobnád ?vagy empatikus lennél vele?

#11

Nem akarok ebből vitát nyitni, teljesen meg tudom érteni az álláspontodat, noha én máshol húzom meg a határt ezek szerint :)

Nálam is attól függene, hogy miért megyünk szét. Ha végig korrekt volt velem, normálisan tudtunk szétmenni, akkor egy-két hónapot maradhat, de nyilván nem alszunk együtt.

Ha ahhoz volt esze, hogy megcsaljon, bántson, megalázzon, stb., akkor ahhoz is legyen, hogy megoldja a lakhatását.

Nem tudom én mit tennék ilyen helyzetben, nyilván sokmindentől függ a dolog. Ha megcsalt, akkor menjen ahhoz, akivel félrelépett. Viszont ha közös megegyezéssel ér véget a kapcsolat, akkor szerintem meg lehet beszélni, hogy addig amíg nem talál valamit, ott maradhasson.

Viszont engem már raktak ki. "Kedves párom" a családom és a barátaim ellen fordított ( részletekbe nem mennék most bele), ők meg minden kapcsolatot megszakítottak velem, jogosan. Aztán több, mint 8 év után egyszer csak a semmiből közölte velem, hogy költözzek el, mert már nem érzi azt, amit régen. Azt se tudtam hirtelen, hogy mihez kezdjek, hova menjek. Ha akartam volna, se tudtam volna abban a házban maradni. Egyrészt azért, mert 2 generációs és a szüleivel él, az édesanyukája meg már ezt a pillanatot várta. Másrészt pedig a fájdalom mellett elmondhatatlan nagy dügöt éreztem, hogy hogy tehet valaki ilyet a másik emberrel, ráadásul közel 9 év együttélés után. Persze közben kiderült, hogy megcsalásról volt szó, a hátam mögött már hónapok óta a kolléganőjét kezelgette. Szerencsémre az egyik munkatársam pár nappal előtte költözött össze a barátnőjével, így átvettem tőle az albérletet.

Azóta eltelt már több, mint fél év, én megtanultam egyedül élni és feltaláni magam. Exem azóta meg már megbánta a dolgot és szenved a mostanra már hivatalossá vált barátnőjével, aki sem az alholot, sem a drogokat nem veti meg.

Kivételesen tapasztalatból tudom mondani, hogy nem, egy kutyát sem tennék soha utcára, a (volt) páromat ugyanúgy nem lököm ki a semmibe. Sajnos voltam/vagyok ilyen helyzetben, mivel nekem meghalt a családom nagy része, apám maradt csak, de ő máshol él, egyedül maradtam a házban és mindkét párom hozzám költözött. Amikor az elsővel végleg szakítottam, akkor még 6 hónapig nálam lakott, mert januárban hagyta ott a munkahelyét és csak tavasszal talált másik állást, és hagytam neki még néhány hónapot, hogy félre tehessen egy kis pénzt. Abban, hogy nehezen helyezkedett el, benne volt az is, hogy iszonyatosan depressziós lett, amiért beleszerettem egy másik férfiba. Én azt is megértettem, hogy ilyenkor az ember nem tudja csak úgy varázsütésre összevakarni magát. Szóval az új partneremnek megmondtam, hogy ez van, nem rakom utcára, akkor se, ha már nem szeretem. Vagy elfogadja vagy ennyi. Elfogadta egyébként.

Pedig a volt partnerem ráadásul életveszélyesen agresszív volt, amiatt is szakítottam vele, mert az életem időnként veszélyben volt mellette, egy-egy dühkitörésénél nem tudta magát kontrollálni, beverte az ablakot, leverte a visszapillantót vezetés közben, olyankor lehetetlen volt megállítani. De még így sem löktem ki az utcára. Anyjáéknál nem volt se fűtés, se villany.

A mostani partneremmel egész más volt a viszonyom, itt más miatt hidegültünk el, már 4 éve vége. De nem rakom utcára a gyerekem apját. Albérletből jött hozzám fiatal korában, azért nincs saját lakása, mert a közös életünkre ment el a fizetésünk. Én is részese vagyok annak, hogy nem a saját otthonát "építgette", hanem az enyémet. Így hát rá bízom. Ha neki jó így, hogy már semmi nincs köztünk, tőlem maradhat. És nem tudom, ha lenne esélyem újat kezdeni, el tudnám-e őt küldeni. Pedig szerelmes vagyok valaki másba. Nem érzem azt, hogy azon az áron képes lennél boldog lenni egy szerelemben, hogy a gyerekem apját albérletbe kéne ahhoz löknöm.