Ez még belefér vagy menekülni kell? Nem vagyunk normálisak?

A barátommal 3 éve vagyunk együtt.

Nagyon sok mindenben illik hozzám, sok szép közös emlékünk van, nagyon sokszor átsegített nehézségeken, számíthattam rá (például mikor depis voltam, mikor családban súlyos betegségek derültek ki, mikor műtöttek és utána segítségre szorultam meg mindenféle helyzetben). Sok mindent megtett csak miattam és igyekezett a kedvemben járni. Figyelmes szokott lenni, segít a házimunkában, apróságokkal érezteti, hogy gondol rám. A szüleimnek is segít gyakran ha kell valami és szívesen teszi, őszintén érdeklődik a szüleimről (főleg mikor betegségről van szó). Volt, hogy még egy csaj barát találkozóról is lemondott miattam, sőt, nem is egyszer, pedig neki nagyon fontosak a barátai (nem én mondtam neki hogy mondja le de például volt hogy nem lett volna ideje mindkettőnkre és engem választott pedig a csaj haverját egy évbe 1-2 alkalommal látja meg volt, hogy épp úton volt hozzám mikor hívta a csaj és inkább hozzám jött mert nem akart volna csalódottá tenni.)

Ez a szép és jó része de valami nagyon felidegesített: mostanában mikor összevesztünk, káromkodott és nem gondolt bele rendesen az én álláspontomba, helyzetembe, csak mondta a magáét. Azt mondja, én ugyanazt csinálom de szerintem nem egészen mert én egyrészt, nem káromkodok, másrészt, jobban átgondolom amit ő érezhet, ha nem is változtat a véleményemen.

Mikor összeveszünk, olyanokat mondott hogy "a k*r*a életbe" meg hogy "utálom az életem" meg nem tudom mi volt még. Talán az hogy "a r*hadt életbe"....

Engem ez zavar mert olyan mintha nem tisztelne. Az is zavar hogy nem gondolja át eléggé amit mondok meg ez is.

De hozzá kell tenni hogy ez valamiért mindig csak akkor van ha telefonon beszélünk meg valami vagy máshogyan de személyesen nem szokott idáig fajulni. Személyesen inkább ott hagyjuk egymást ha ingerültek vagyunk vagy valahogy sikerül ilyenek nélkül megbeszélni. Már hónapok óta ez van, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor annyira összeveszünk, hogy mindketten teljesen bestresszeljük magunkat de személyesen meg egyszerűen elég ránéznem és minden nyugalmam visszajön. Ő meg sose káromkodik és mindig megértőbb. Néha pont a veszekedésnek az ellenkezője van, volt, hogy annyira ideges voltam a kapcsolaton kívüli problémáimtól, hogy csak az nyugtatott meg, hogy összefutottam vele és együtt töltöttük a délutánt. Meg, tudom, gázul hangzik de volt arra is példa, hogy mikor nehezen aludtam el, inkább felhívtam pár percre, hogy halljam a hangját, hogy el tudjak aludni. Meg felvette nekem a hangját (én kérésemre) hogy bármikor meghallgathassam ha szeretném, persze azon nem veszekedtünk éppen.

Szóval tök más az egész telefonon mint személyesen.

Jól érzem hogy szakítanunk kellene?

Egyáltalán mi ez az egész? Meg kellene tanulnunk kommunikálni? Vagy neki két személyisége van vagy mi ez?