Hogyan tudnám elfelejteni?

Ez a sok erkölcscsősz még hisz abban a tündérmesében, hogy a szerelem örökké tart és házas ember többé nem lesz szerelmes másba, csak a házastársába, mivel van róla papírja.:) Tehát házas ember, ha szerelmes, akkor dögöljön bele. Az ember szerelemre való képessége szerintük megszűnik, amint gyűrűt húznak az ujjára, illetve mint mondtam, onnan kezdve csakis abba lehet szerelmes, aki meggyűrűzte. És ha mégis szerelmes lesz és belepusztul és erényesen megtartóztatja magát, igaz, a hideg rázza esetleg a kedves házastárs érintésétől, és esetleg évek óta nem is szexelnek, de akkor mindenki marha elégedett lesz. Ha meg félrekúr, mert mondjuk nem akar hétvégi apuka lenni, de szerelmes, akkor egy mocskos á...llat...Jó, ne vegyük ide azokat, akik alapból hárempártiak. De mindegy, mert onnan kezdve, hogy a társadalom elvárásainak megfelelünk, lesz nem kettő, de minimum 3 boldogtalan ember, tök jó.

Es utolso akkor szerinted mi a helyes megoldas egy ilyen helyzetben mint amit felvazoltal?

Ha nincs gyerek, el kell válni, ez egyértelmű. Ha van gyerek, az ő boldogsága, az ő jövője a lényeg. Szerintem nincs kőbe vésve a megoldás. Meg kell vizsgálni, mitől sérül jobban a gyerek, a válástól vagy attól, hogy együtt marad a két ember. Két szomorú szülő mellett is sérülni fog, és lehet, hogy jobban, mintha elválnának. De a fordítottja is igaz lehet. Ha mindkét szülő igazán szülő, akkor nincs olyan, hogy az apára vagy az anyára van nagyobb szüksége a gyereknek. Mindkettő pótolhatatlan. Kérdés, válás esetén megoldható-e a közös gyerekfelügyelet? Tudnak-e hosszútávon egymás közelében lakni? Ebbe már nyilván erős beleszólása van a jövendőbeli új társaknak. Ha a gyereket mindkét szülő egyformán szereti, gondozza, de válás esetén valamelyikből hétvégi szülő lesz, az valószínű nagyobb törés a gyerek életében, mint ha nem túl boldogan is, de egymás mellett marad az a két ember. Szóval én azt mondom, ilyenkor tényleg ne a saját boldogságát keresse az ember, hanem a gyerekét, de nem igaz, hogy minden esetben az teszi őt boldoggá, ha a szülők erkölcsösen nemet mondanak a saját boldogságukra. Én megértem, ha egy férfi azért megy bele titkos szeretősdibe, mert nem akar hétvégi apuka lenni. Ha így boldog, gerinctelenül, de a gyerekét ezen az áron nem veszíti el, akkor szerintem sokkal kisebb bűnt követ el, mint ha elhagyná a gyerekét. Ismerek olyan családot, ahol az apuka gerincesen elvált, mikor a harmadik gyereke féléves volt, mert kiderült a hónapok óta tartó l'amour. A feleség megbocsájtott volna, nyilván a gyerekek érdekében is, de a férj közölte, hogy szerelmes és elvált és hamarosan csinált egy gyereket az új nőnek is. Borzasztóan kerékbe törte nem csak a felesége életét, de a gyerekekét is. Annak a féléves kisbabának onnan kezdve egy pillanatra sem volt boldog anyukája. Nem csak a lelki szenvedés, de anyagilag, fizikailag is elviselhetetlen terhek rakódtak az anyára. Ez esetben jobb lett volna titokban megcsalni őt. Azzal nem nagyon értek egyet, hogy hagyjunk veszni egy szerelmet, ha jön. Meg van az oka, hogy miért lép az életünkbe. Nem olyan sokszor élhetjük át. De nem mindegy, milyen áron. Jó megoldás nyilván nincs. Ha csak fellángolás, persze meg lehet próbálni hagyni elhamvadni. De van olyan, amikor az ember igazán szerelmes. Az én esetemben "erkölcsös" maradtam, de elsősorban nem az én döntésemből, de a gyerekem nagyon megsínyli ezt is, mert nincs boldog anyukája és így is el fogok válni, mert a férjemnek ez nem elég. Szóval én sajnálom, hogy nem lett belőlem egy boldog gerinctelen féreg. Amikor még rendben voltunk azzal az illetővel, a gyerekre is sokkal több lelki energiám maradt, boldog voltam. Viszont nem próbáltam a másik oldalt, csak álmodoztam róla. Szemébe hazudni nem tudok a másiknak. Nálunk az lett volna a legjobb, ha a férjem belemegy a nyitott kapcsolatba átmeneti időre. De én se tudom.