Elárultam valakit, megcsaltam, elveszíteni nem akarom, bár úgyis ez lesz a vége - szeretném, amennyire lehet minimalizálni a fájdalmat és a veszteségét. Mit érez a másik oldal ilyenkor, akit elárulnak? Mit tettetek? Mit tehetek?

A lényeg lent, a többi csak körítés. Hosszú, hosszú körmondatok...

Az utóbbi hónapokban több lánnyal is megismerkedtem, elmondtam nekik, csak szórakozni szeretnék, de elég sokat tudok adni, ha ez nekik rendben van, találkozgassunk, ide-oda menjünk el, szexeljünk, és legyünk akivel akarunk - ez egy működőképes modell, ha mindkét fél beleegyezik. Aztán jött ő, aki azt mondta, ennél azért komolyabbat szeretné, én pedig azt mondtam, akkor lássuk meg. És azt láttam, hogy egy nagyon érdekes lány, aki elgondolkoztatott, hogy miként folytassam. Ha nem így lett volna, tovább tudok lépni, el tudom engedni, de így volt. Azonban nem volt teljesen egyértelmű, és ez az én lelkiállapotomból fakadt: "nem voltam kész", nem akartam egy újabb kapcsolatot - kicsivel több, mint fél év telt el az előző óta, ahol megváltak tőlem, még fájt. A kalandok pedig csillapították ezt. Fejben nem voltam, vagyok rendben. De próbálkoztam, ezt kommunikáltam is felé. És tettem egy ígéretet, hogy míg ki nem találjuk, nem leszek mással. Ezt be is tartottam, ám pár napja, egy este találkoztam egy sörre egy korábbi kalanddal, és végül az ágyában kötöttem ki. Bármikor hazamehettem volna, tudtam, mi történik, tudtam mivel jár – nem azért tettem, hogy megszabaduljak a lánytól – hanem csak vittek az események, szóval nem álltam ellen. Teljes mértékben engem terhel a felelősség. Másnap, amint találkoztunk, elmondtam a lánynak. Teljesen leforrázta, ami érthető, hisz várt, várta a hétvégét, vártam én is... megbeszéltük, azt mondta, ez felgyorsította a dolgokat. Őszintén megbántam. Azóta mardos a bűntudat, a félelem, de az undor is, mert talán nem csak arról van szó, hogy nagyon rosszul érzem magam, mert pokoli fájdalmat okoztam annak, aki a legkevésbé sem érdemli, akitől a legtöbb szeretetet kaptam hosszú-hosszú ideje, hanem mert talán csak a „hírem” féltem, hogy jaj, most nem válhatunk el szépen, meg micsoda szörnyeteg is vagyok, nem az a jófiú.. persze nagyon szigorú is vagyok, utóbbi nem készpénz. Azt mondta, idő kell neki. Minden perc kínos lassúsággal vánszorog: ott szeretnék lenni, kikészít a bizonytalanság, de ez is az önzőségem mutatja, és azt, hogy nem engedek neki teret, és be vagyok szarva, ha nem irányíthatok.

És a lényeg: Aki a másik oldalon volt, akit hasonló f.kalapok bántottak, megaláztak, a saját szarjukkal bekentek, vagy berúgtak egy gödörbe, összezúzták a nagy várakozásokat, ők hogy élték ezt meg? Hogy kezelték, mit tettek? Mit jelent az idő? Mit vártak ilyenkor a másiktól? Mit tehet ő, hogy „könnyebb” legyen? Ha már korábban nem tett meg mindent – akkor kellett volna okosnak lenni, tudom.