Mit gondolsz arról a nőről, aki józan megfontolásból megy férjhez?

Nem igazán értem, hogy miért van az a fejekben, hogy VAGY szerelem VAGY a kölcsönös "barátság", megértés, időtöltés. Szerintem az igazi pont az, akivel mindkettő megvan. Akivel vannak mély érzelmek, de nincs tányércsapkodás meg nagyjelenet, mert a többiben is annyira passzolnak a felek. Számomra CSAK szerelem vagy CSAK ez a baráti érzet közül egyik sem elegendő a hosszú távú boldogsághoz.

Ja és még valami: a kérdésben vázolt szituációval nekem még kicsit az is a bajom, hogy vajon őszinte ez így? Mármint a nő megmondta ezt a pasinak, vagy csak mondja, hogy "persze drágám, én is szeretlek", és közben teljesen mást érez, mint amit a párja feltételezne a szavai alapján. És persze végtére is nem hazudik, szereti, csak nem abban az értelemben, amiben ezt párok jó esetben mondják egymásnak.

Aki szerint a szerelem hamar elmúlik, az még nem volt szerelmes. Az ilyen inkább ne oktasson ki arról senkit, hogy miért kellene házasodni/párkapcsolatot létesíteni...

Attól függ, milyen a két ember hozzáállása a helyzethez, képesek-e vállalni, hogy ez így marad? Aki szerelmes, nem hiányolja a másik részéről a viszonzást? Aki nem szerelmes, nem hiányolja ezt az érzést? Vagy túl tudnak lépni ezeken? Ha igen, szerintem teljesen jó a választás. Házasodni szeretetből érdemes, nem szerelemből... Bár én azt mondom, minek házasodni?...

Én szerelemből mentem férjhez, a húgom inkább az eszére hallgatott. Jól kijönnek a férjével, mindenük megvan, én pedig majdnem "nyomorgok". Szerintem ő járt jobban.