Érezte már úgy valaki pár héttel az esküvő előtt, hogy hibát követ el, és mégsem kéne megtenni? Ha igen, mit csinált?

Én már éreztem az esküvő előtt, hogy valami nincs rendben, nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene. Először azt hittem, hogy csak feszültek vagyunk, s majd a lagzi után elmúlik, s minden szép és jó lesz. Sajnos nem így történt, fél év múlva elváltunk. Életem legborzalmasabb időszaka volt, s nagyon haragudtam magamra, hogy nem hittem a megérzéseimnek.

Szombaton lesz az esküvőm, s most semmi rossz érzés nincs bennem, megtaláltam a hozzám illő, tökéletes párt, akivel tudom, hogy boldogok leszünk. Már nagyon várom a hétvégét. :)

Szerintem gondold át, hogy biztos jó embert választottál-e társadul, mert a válás szörnyű tortúra.

Bárhogy is döntesz, sok boldogságot kívánok Neked!

Anyukám volt így, apám hazudott neki valamiben, anyu vissza akarta adni a gyűrűt, mégse tette. Jobb lett volna, mert a megérzése nem csapta be, apámmal nem boldog, és már egy ideje el akarnak válni, csak időnként apám zsarolja anyagilag anyut, így anyu eddig nem mert lépni.

Én biztos nem mennék hozzá az illetőhöz, ha bármi kételyem támadna. Az igazinál úgyse kételkednék, de bárki másnál el tudom képzelni akár azt is, hogy az oltárnál mondok nemet.

Igen, éreztem. 21 évesen mentem először férjhez, minden értelemben az első szerelmemhez. Már januártól szerveztük az augusztusi lagzit, jobbanmondva én szerveztem ő meg meghallgatta, hogy mi hol tart. Lagzi előtti hetekben egyszerűen a sírás kerülgetett, ha rágondoltam, hogy hozzámegyek. Nagyon rossz előérzetem volt. Én ennek az érzésemnek hangot is adtam. Elmondtam anyámnak. Azt mondta, hisztis vagyok, bebeszélem magamnak. Elmondtam idősebb kolléganőmnek: azt mondta, nyugi, ha túl leszünk ezen a hercehurcán majd minden helyreáll.

Nem állt helyre...

A házasság négy évig tartott, ebből kettőt már külön töltöttünk, kéthetente, havonta hazajárt pestről, mert ott dolgozott (vidéki vagyok). Hazahozta a koszos cuccot, kimostam, főztem, csomagoltam, ment...haza egy forintot nem adott. Én dolgoztam hét közben napi 12 órát hogy megéljünk. És átkoztam azt a napot, mikor anyámra és a kolléganőmre hallgattam. A válásom óta eltelt tíz év. Ebből kilenc évig a hátam közepére nem kívántam egy férfit lakótársnak.

Tavaly mentem újra férjhez. Nagy pocakkal, boldogan. Fehér ruha, dudáló autósor, zenekar nélkül. Anyám ellenezte. De megfogadtam, hogy az életben többet ilyen dologban nem hallgatok másra, csak arra, ami bennem megfogalmazódik.

Te tudod, pillanatnyi elbizonytalanodás, vagy annál több-e amit érzel. Mindenesetre ne hessegesd el a gondolatot, mert azzal csak odázod a problémát.

Igen,én így éreztem az első házasságkötésem előtt,mégis hozzámentem.Gondolom mondanom sem kell,hogy válás lett a vége.Hibásnak is érzem magam,mert nem kellett volna hozzámennem.De fiatal voltam,menekülni akartam a családomtól mert nem volt éppen rózsás gyerek korom,és később sem volt jó otthon.Azt hittem ha férjhez megyek és gyereket szülök majd minden jó lesz.Nem így lett sajnos.Persze jó lett volna,ha a megfelelő embert választom.3 év után elváltunk,és csak 6 évvel később találtam meg az igazit.Akkor nem voltak kétségeim a házassággal kapcsolatban,hogy jól döntöttünk-e.Azt hiszem közel 10 év után már nyugodtan mondhatom,hogy jól.

Ne házasodj ha nem vagy 100%-ig biztos,hogy jól döntöttetek.

Mintha én írtam volna ezt a kérdést. Gondolom saját tapasztalatot írtál le. Sajnos ugyanilyen érzések foglalkoztatnak, és nem tudom eldönteni, hogy házasság előtti para, vagy valami más. Szeretem a párom, de sokszor a hátam közepére sem kívánom a házasságot. Pedig eleinte én is akartam. Most meg...

Az okát kell megvizsgálni, hogy mi váltotta ki ezt az érzést. Én azt hiszem sejtem, hogy nálam mi, de az már az én bajom, nekem kell magamban lerendeznem. Úgy érzem, nem tudnám megbántani azzal a vőlegényem, hogy lemondom, vagy elhalasztom az esküvőt. Hiszen jó ember, szeret (és én is őt), tisztel, és honnan tudhatnám, hogy más jobb lesz-e? Sehonnan. Lehet hogy hibát követek el, de ezt úgysem tudhatom előre. Majd az élet megoldja. Sokszor csak hisztinek érzem én magam is, de van olyan pillanat, sőt napok, amikor teljesen elkeseredek, hogy nem szabadna ezt éreznem, mégis ez van. De próbálok erőt venni magamon, és a szépre gondolni, ennyit tehetek most. Nem ismerem a helyzeted, csak te tudhatod, hogy miért érzel így, mi váltotta ezt ki belőled.

Egy a lényeg, ne hallgass másra, csak a saját érzéseidre, tudom könnyű mondani, de így legalább nem fogsz mást hibáztatni, ha mégsem jól sül el a végén. Senki más nem tudja megoldani helyetted!

Kérdező, nem ismerem a helyzeted, de magadban felteheted a kérdést, hogy megszokásból vagytok együtt, és nem lenne kényelmes most változtatni (ha igen, akkor pedig kéne), vagy úgy szereted, hogy tűzbe is mennél érte, és az életed adnád érte, ha kell (ha ez, akkor pedig valami rossz tapasztalat, rossz minta is kiválthatta a parát).

Arra viszont figyelj, hogy ha ez az érzés nálad tartós, akkor nem szabad összeházasodnotok, mert ez számodra egy jelzés, amire oda kell figyelni (vagy nem vagy még kész egy házasságra, akár vele, vagy nem tartoztok össze), különben nem csak neked lehet rossz, ha nem múlik el.