Régen miért volt sokkal jobban elfogadva a több generációs együtt lakás, tehát ha egy pár anyóssal, apossal lakik együtt?

Szerintem régen sokkal kevésbé engedhették meg maguknak.

Mert régebben konzervatívabbak voltak az emberek és család centrikusabbak.

Mert régen nem számított, hogy a nő boldog-e vagy sem. Kiszolgáltatott helyzetben voltak, és anyós, após, meg a férj elnyomta őket. Aztán elkezdtek a nők eljárni dolgozni, és onnantól már jogosan nem akartak elnyomva lenni, hiszen nem függtek a többiektől. Egyébként régen is rengeteg konfliktust szült az együttélés, csak akkor még nem volt divat róla beszélni. Aztán elkezdték a panelházak tömeges építését, és a fiatalok kiszabadultak, lehetett végre saját életük.

Mert régen fiatalon házasodtak, nem volt elfogadott olyasmi, hogy "kiéljük magunkat" aztán "két évig együtt élünk, hogy megismerjük egymást, aztán meglátjuk, hogy lesz-e házasság" és egy 18 évestől ma sem várja el senki, hogy saját háza legyen ellentétben a 36 éves, magát kiélt, stabil egzisztenciával rendelkező, házasodni vágyó mai férfitól (ugyanígy nőtől is). Másrészt a vidéki, gazdalkodásból élő családoknál természetes volt, hogy a gyerek és a jövőbeli férje/felesége is kiveszi a részét a munkából házasság után is, ami többnyire a ház körüli munkát, állattartást, növénytermesztést, nőknek főzést-mosást, gyerekekre vigyázást jelentette, úgyhogy csak hátráltatta volna őket a munkában, ha elköltöztek volna. Nem hiszem, hogy ettől kevésbé lettek volna önállóak, azért régen sem úgy nézett ki a szülőkkel élés, hogy a felnőtt házaspárt anyu-apu körbeugrálja, mint két óvodást és a kisszobában élnek, azért egy vidéki udvaron elfért egy kis saját ház (nem kell nagy dolgokra gondolni, a nagyszüleim első háza szobával, konyhával együtt pl akkora, mint a jelenlegi hálószobám) és a felnőtt fiútól és a feleségétől is elvárt volt, hogy kivegye a maga részét a család feladataiból.