Ennyire nem bírom őt elviselni? Azt hittem,hogy szerelem is lehet, de akárhogy próbálom szeretni,taszít benne nagyon sok dolog.Mit tegyek? Hagyjam itt,és keressek mást? Elég hosszú a történet..

Nagyszülőkkel éltem,27 éves koromig. Sokáig nem volt munkám, mert idegrendszeri gondot állapítottak meg nálam,és olyan rosszullétek gyötörtek,hogy ájulás volt a vége. A nagyszüleim nyakán éltem.Viszont ők idősek, és folyton csak bántottak.Testileg,és lelkileg is. Nagyjából sehova nem mehettem,minden lépésemet figyelték,és ha akadt is valakim,gyorsan elüldözték,még azelőtt mielőtt én hozzáköltözhettem volna. Megismerkedtem a neten egy fiúval, akinek elmeséltem ezt a sorsomat,és megígérte,hogy segít nekem. Majd 2 éven keresztül találkozgattunk pár órára a szomszéd faluban, úgy,hogy kijátszottam a nagyszülőket,és hazudtam nekik,hogy hol is vagyok. A helyzet annyira kritikussá vált (nagyapám többször is megütött, felnőtt nő lévén,nagyanyám pedig minden áldott nap belém kötött,és szidott), így megbeszéltük,hogy segít eljönni onnan. Majdnem,hogy kommandós helyzet volt, akár egy leányszöktetés..Nos, lassan másfél éve élek itt ezzel a fiúval, az ő házában. Ő fent él a szüleivel a saját házukban, ami eggyel fentebbi utca..Idő közben úgymond összejöttünk, de annak ellenére is,hogy nem él itt velem,folyton csak veszekszünk.Alaposan félre ismertem. A találkozások alkalmával is láttam, hogy nem épp a higiéniáról híres ( fülben göbök, korpás haj, ráadásul nagyon kövér is volt). Viszont, úgy éreztem le kell nyelnem a békát,hogy otthonról eljöhessek,mert attól bármi csak jobb lehet..Mostanra ott tartok,hogy megbántam ezt a döntésemet,és olyan honvágyam van,hogy majdnem minden áldott nap sírok. Nem találok örömöt az életemben,gyűlölök ebben a csúnya házban,nem érzem jól magam a bőrömben,az új helyemen, egy másik megyében. Azt reméltem,az idő begyógyít mindent, de napról napra egyre kiégettebbnek érzem magam. A nagyszülőkkel tartom a telefont 3-4 naponta beszélünk, de rettenetes a honvágyam. Soha nem gondoltam,hogy így fogok járni. Egyszerűen nem tudom,miért nem bírok itt megszokni. És a "barátom" jelenléte is zavaró,mert nem büszke vagyok rá,hanem sokszor szégyenlem a fentebb említett kinézete miatt,pedig sokat fogyott. Nagyon hálás vagyok neki a segítségéért, amiért idehozott,és önzetlenül segít/segített, de olyan szinten ürességet érzek,hogy belepusztulok.Ez mitől lehet?Nincs kedvem még kimozdulni sem (homeoffice-ban dolgozom), annyira nem érdekel ez a vidék,és ez a falu.Azt hittem,hogy bele tudok majd szeretni ebbe a fiúba, de a rengeteg veszekedés,ordítozás..rosszabb mint amiből eljöttem..Miért nem bírunk kijönni egymással?Felnőtt emberek vagyunk,és úgy marjuk egymást mint a gyerekek..Próbálom szépíteni kint a kertet, rendben tartani a házat, a kerti dolgokat,mindent, de nem érzem magam ide tartozónak,és természetesen a magaménak sem érzem(hogy is érezhetném), amikor itt is csak megtűrt személy vagyok. Viszont, kezdetektől zavar a munkához való hozzáállása,az,hogy rengetegszer gyerekes, és az is ha már a barátnője vagyok,miért nem tudott 1 év,és 3 hónap alatt leköltözni ebbe a házba,ami valójában az övé.Semmit sem értek,csak azt tudom, hogy ez így nem jó. És az a gond,hogy meg akarja magyarázni,hogy szerinte ez a normális, pedig nem..és ne azzal foglalkozzak,hogy a többi ember szerint ez a helyzet nem normális.Ne a sztenderd kapcsolati mintát keressem,mert a mi helyzetünk egyébként is kilóg a sorból..Ezzel nyugtatgat.Ha vissza is akarnék menni a nagyszüleimhez,nem sokáig tudnék már ott élni a veszekedések miatt sem,meg nagyon beteg mind a kettő.nem volna hová mennem,és ez is egy ok volt arra,hogy eljöjjek tőlük.Szégyen lenne visszamenekülnöm.Mitévő legyek?