Miért nem tudok már egyáltalán semmit nem érezni? (kisregény)

Évek óta semmilyen pozitív érzelmet nem érzek akkor sem, ha pozitív dolgok történnek velem.

Évek óta itthon penészedek, tulajdonképpen a szobám a magánzárkám, és innen nem teszem ki a lábam soha. Ez nem túlzás: talán 3 hete volt utoljára, hogy az udvarunkra kimentem. A házban sem sokat járkálok, az egész napomat a szobámban töltöm, főzni megyek ki néha (de igazából már az éhséget sem bánom annyira), meg röviden beszélni a körülöttem lévőkkel. Munkám nincs, tényleges munkám soha nem is volt. Ha a "8-tól 16-ig életstílust" kellene követnem a hátralévő életemben, azt hiszem inkább most azonnal megölném magam.

18 évesen egy neves egyetem igen jó szakára vettek fel, holott sosem voltam "jó tanuló". Nem tanultam, mert nem volt szükséges; anélkül is tudtam mindent, ami érdekelt, a többiből meg mindig kiszámoltam, hogy mennyit kell tanulni / milyen jegyet kell szerezni, hogy a 2.0 átlag meglegyen. Nincs egyetlen pozitív dolog sem, amit el tudnék mondani 12 év (általános, gimnázium) iskolában töltött időről. A legértelmesebb kb. az volt, hogy megtanítottak írni, olvasni, meg az alapvető matematikára, habár ez sem teljesen igaz, mert ezeket a szüleimmel tanultam.

Végül is ott hagytam a szakot, mert nem érdekelt, és mert nem tudtam egyetérteni az egésznek a céljával és értelmével. A szüleim szerint "szociális fóbiám" és "szorongásom" is kialakult itt. Tulajdonképpen szülői nyomásra választottam ezt, mivel, úgy gondolom, különböző okokból kifolyólag, az egyetlen motivációm az volt, hogy megfeleljek a szüleimnek. Ez után átmentem egy sokkal "lazább" szakra, amiről azt gondoltam, hogy érdekel. Valamiféle (számomra láthatatlan, érzékelhetetlen) gátak miatt végül is nem jártam be, idővel pedig inkább kiiratkoztam, mert értelmetlennek találtam. Gyaníthatóan "szociális fóbia" és/vagy "szorongás" miatt, de ezek olyan címkék, amiket csak úgy rámaggattak, én pedig úgy-ahogy elfogadtam, mert saját magamat és az érzelmeimet, a "befelé látást" (vagy "önismeretet") sosem értettem/értem, és tulajdonképpen érzelmileg egy "csukott könyv" vagyok magamnak (van egyáltalán ilyen kifejezés magyarul?).

Aztán próbálkoztam még két szakiskolában, de mindkettőt idővel ott hagytam (ugyanezen okokból), habár az utolsó végső soron olyan volt, amiről úgy éreztem, hogy az összes elérhető dolog közül, amik nem érdekelnek, ez "nem érdekel a legkevésbé". Mindenesetre, most már ez sincs.

Edzettem is, mivel általános iskola végén - középiskola elején elhíztam. Középiskola végére leadtam 40 kilót, fogalmam sincs, hogy hogyan (pontosabban arról, hogy hogyan voltam képes mentálisan "túlélni" és épnek maradni olyan hosszú ideig napi 1500 kalórián). A középiskola után mind a 40 kilót, és még egy kicsit visszaszedtem, az edzést pedig abbahagytam, totális demotiváció és egy sérülés miatt.

Voltak "barátnőim" is. Ezek közül egyetlen említésre méltó van, akivel együtt voltunk 4 évig, és akivel tulajdonképpen azért szakítottam, mert elképesztően unalmas volt, mivel az égvilágon semmiről nem tudtam vele beszélni, és nem csak, hogy nem érdekelték az én témáim, hanem szinte aggresszívan igyekezett elkerülni bármit, ami akár csak ezekre emlékeztethette volna. Például, nem nézhettünk semmilyen kosztümös filmet, mert engem érdekelt a történelem (egyébként, már nem érdekel, semmit nem mozgat meg bennem). Az egész kapcsolat elképesztően lapos és unalmas volt, tekintettel a közös témák hiányára, nem csak, hogy semmiről nem tudtunk beszélni, de sehova nem is tudtunk menni (ami persze engem nem zavart, mert nálam "otthonülősebb" embert nem lehet találni, de őt igen), ráadásul a családtagjai folyamatosan (értsd, születésnap, névnap, etc... nem folyamatosan, de nekem úgy tűnt) szerveztek mindenféle kínos programokat, ahol hosszú órákig kellett összezárva lennem velük, akikkel szintén hasonlóan semmiről nem tudtam beszélni, még annyiról sem, mint a barátnőmmel (akivel kb. a "mi lesz az ebéd", "hova megyünk bevásárolni", "hogy megy az edzés" kérdéseknél ki is merült minden). A nemtetszésemet persze akkor sem tudtam volna leplezni a barátnőm előtt, ha próbálom, így ez további feszültséget okozott. Végül is végetvetettem ennek az egésznek. Úgy éreztem magam vele, mintha egy mentális börtönben lennék, ahol percről percre érzem, ahogy sorvad az agyam, és azt is elfelejtem, amit tudtam. Mivel kapcsolatfüggő volt, így azt "kellett" hazudnom neki, hogy van valakim.

Ezt követően egy évig teljesen rendben volt minden, majd egy évvel a szakítás után összeomlottam, és tulajdonképpen értékelni kezdtem azt, ami a kapcsolatban volt, tekintettel az akkori helyzetemre. Objektíven nem egy értékes kapcsolat volt, de annyira rosszul voltam, hogy onnan jónak tűnt. Meg, nyilván bármilyen kapcsolatban vannak pozitívumok is. Ezen "összeomlás" során furcsa érzelmek kerültek elő belőlem, és sikerült végre egy helyesebb nézőpontból tekinteni az egész amerikai "randevú- és kapcsolat"-kultúrára ("kultúrára"), ez pedig az volt, hogy felismertem, hogy lényegében a modern ember pszichopátiáján alapul az egész (nem csoda, hogy Amerikában volt képes ez kialakulni). Egészséges ember nem lenne képes egyik napról a másikra teljes mértékben "kivágni" valakit az életéből, akivel 4 évig együtt volt, és úgy tenni, mintha minden rendben és teljesen normális lenne. Továbbá, miután egy ilyen megtörténik, egy egészséges ember nyilván nem akarná, hogy ez többször megtörténjen, így soha nem is akarna egyetlen újabb "kapcsolatot" sem, lévén ez teljesen lélekölő és torzító. Ez két lehetőséggel hagyott: vagy feleséget keresek, vagy egész életemben egyedül maradok. A jelenlegi helyzetből nyilvánvalóan utóbbi tűnik esélyesebbnek, ami engem egyáltalán nem zavar.

Ezek évekkel ezelőtt történtek. A mai napig is pontosan így élek. Az idő, mint koncepció, tulajdonképpen megszűnt létezni: nincs reggel, nincs nappal, nincs este, mivel az alvási ciklusom felborult, én pedig folyamatosan a megjavításán dolgozok, ami lehetetlennek tűnik. Egész nap egy sötét szobában ülök a gép előtt, és néha főzök magamnak és beszélek a családtagjaimmal röviden. Ennyi. Még internetes ismeretségem sincsen körülbelül 2-3 embert leszámítva, akiket habár a barátaimnak mondanék (ja, egyébként soha életemben nem voltak barátaim a valóságban; sem általánosban, sem középiskolában, sem egyetemen), de velük csak és kizárólag néhány bizonyos, személytelen témákról beszélünk (vallásfilozófia, mondjuk úgy), így emberileg semmilyen... fogalmam sincs hogy mondják ezt, "kielégülést" nem okoznak. Azokat a gondolatokat, amik a jövőmmel kapcsolatosak, tulajdonképpen erőszakkal kell elnyomjam magamban, mert ha ezen gondolkoznék, képtelen lennék még felkelni is "reggel". Az utcára kerülés és az öngyilkosság merül fel, mint opciók. Esetleg az, hogy fogom magam, elmegyek, és nem jövök vissza.

Szóval, röviden ez a háttérinformáció.

Tulajdonképpen már semmit nem érzek. Sem negatívat, sem pozitívat. Utóbbit még akkor sem, ha pozitív dolgok történnek velem. Nem tudok már szeretni, sem szerelmesnek lenni. Minden érzelmem tulajdonképpen elhalt, elsorvadt, és az alapvető szükségleteken kívül semmi nem mozgat.

Megismertem interneten egy lányt (nem magyar, mindketten felsőfokon beszélünk angolul - csak a rosszmájúak miatt jegyezném meg), aki tulajdonképpen minden tekintetben majdhogynem tökéletes számomra, a legutolsó, legapróbb részletekig. Tulajdonképpen elképesztő/hihetetlen/fantasztikus, hogy mennyire egyezünk (vagy mennyire tetteti ezt, hogy tetszen nekem). Mégis, nem tudom szeretni, nem vált ki belőlem semmiféle mély érzelmet. Az egyetlen (elmondása szerint átmeneti) probléma, hogy vele sem tudok semmiről sem beszélni az "alapvető hülyeségeken" kívül (ugyanakkor, nem is teljesen logikus elvárni nőktől, hogy ezek a témák érdekelják őket, viszont bármennyire is nem az, engem mégis csak olyan nők érdekelnek igazán, akikkel lehet), és sokszor már szó szerint csak figyelmen kívül hagyja az ez irányú üzeneteimet, és a legkisebb reakció nélkül nekikezd valami más (érdektelen) témának. Nem arról van szó, hogy valami tényleges témának, ami őt érdekli (hiszen arra maximálisan nyitott lennék), hanem olyan érdektelen b.romságokkal, mint hogy mit csinált a húga, hova megy, éppen mi a problémája az anyjának, etc., amiket egyébként szerintem ő sem tart fontosnak.

Ezen "összeveszve" tulajdonképpen elküldött, de olyan módon, amiből szinte egyértelmű, hogy nem ez a vége a történetnek (legalábbis számomra...). Ellenben, kb. három hónapja nem beszéltünk egyetlen szót sem, azt sem tudjuk, hogy él-e a másik, _és ez engem, azt leszámítva, hogy néha gondolok rá, és eszembe jut a mosolya, amitől nekem is mosolyognom kell, tulajdonképpen teljesen hidegen hagy._ Sőt, én magam vártam három hónapot azzal, hogy megkérdezzem, hogy ez a végső szava-e, és ha igen, akkor köszönöm szépen, ennyi volt.

A kérdésem tulajdonképpen annyi, hogy van-e valakinek valami rálátása vagy információja arra, hogy az elmondottak alapján vajon miért nem érzek semmit, illetve, hogy mi lehetne erre a megoldás. Ha újra éreznék valamit, bármit, az remélhetőleg motiválna arra, hogy csináljak valamit.

Mielőtt még valaki a pszichológust javasolja, kár minden szóért. Van a családban, illetve olyan is van, akivel tudok erről beszélni. Nincs szükségem rá.

22/F