Kell e egyáltalán kezdeményezni?

Érdekes gondolatok, sok olyanról hallani, hogy emberek csak úgy egy barátságból szerelembe váltanak át és nagyon jól megvannak. Talán őszintébb dolog is, mint pár hét után összejönni valakivel egy társkeresőről :)

Nahát, akkor nem csak én gondolom így :) Szerintem a társkeresés túl erőltetett, túlságosan tele van játszmázásokkal és annyira, de annyira felesleges. Az ember találja meg a többi boldogságforrást is az életében, erre nem csak a szerelem létezik, legyen jóban önmagával, ne az határozza meg az értékét, hogy van-e valakije vagy nincs. Azt veszem észre, hogy sokkal őszintébbek, tartósabbak az olyan kapcsolatok, ahol az emberek "tét nélkül", teljesen más kontextusban ismerkednek meg, nem pedig kifejezetten párkeresési céllal és nem csak társak, hanem barátok is.

Igazad van. Nekem egy kapcsolatom sem a tipikus "meghóditanak" kezdeményezésekből lett, hanem csak úgy alakult :) És így szerencsére a tipikus randizások is nagyrészt kimaradtak, ami volt, az mind katasztrófa, iszonyat gázosak voltak a pasik, hazudozás, füllentés, nyomulás...

Van benne valami.Két ismerősöm is olyannal házasodott össze akikkel felnőttek,már oviba is együtt jártak,és jó lett a házasságuk.Mások meg idegenkednek az ilyentől,hogy tulságosan jól ismerik egymást ahoz,hogy összeházasodjanak.

Szerintem is. Sokkal jobb úgy megismerni valakit hogy nem kikérdezni, mint egy randin, hanem van egy közös program, programok, ott látod mire hogy reagál, másokkal hogy beszél, ha nem is tudja hogy figyeled, nem csak párbeszéd van. És így sokkal jobban kiderül milyen ember és sokkal életszerűbb az egész, nehezebb félreismerni is így. Ha alakul egy barátság, utána helyzetfüggő hogy alakul e kapcsolat is belőle, de együtt a legjobb.

Saját tapasztalatot tudok írni: egész életemben összesen négy barátom volt. Kettő során direkt párkeresési céllal ismerkedtünk, az egyik két hétig tartott, a másik egy hónapig. A másik kettő barátságból alakult szerelem. Az első egy évig tartott, majd elég csúnya szakítás lett a vége. A második viszont hét éve tart, és már házasok vagyunk. Először csak támogattuk egymást, mert mindketten elég rossz passzban voltunk (ő válás után, én a csúnya szakítás után), majd szépen lassan alakult a dolog. Szerintem így sokkal mélyebb érzelmeket tud az ember táplálni a másik iránt, és ha elmúlik a rózsaszín köd, akkor is megmarad az a szeretet, amit a nagy fellángolás előtt érzett a két ember egymás iránt. Könnyebb, mert ismerjük egymást, tudjuk, hogy hogyan viselkedik, mit gondol vagy érez a másik, mielőtt megszólalna. Nem is kérdés a bizalom, az őszinteség.

Azzal egyet értek, hogy nem kell meghódítani, vagy teperni egy nōért, ha valaki kapcsolatot akar. Azzal is egyetértek, hogy nem kell erre ráfeszülni. Viszont valamennyire kell kezdeményezni valakinek, ha senki sem kezdeményez, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ez ki fog alakulni a “szituációból”. Legalábbis szerintem amit te úgy nevezel, hogy “rábízni a szituációra”, az valójában abból áll, hogy várod, hogy a másik ember hozzon téged olyan szituációba, hogy valami lehessen. A szituációt az ember formálja, nem magától alakul, legalábbis amit te önmūködõnek nevezel, az a másik ember formálta helyzet, tehát rábíztad, hogy ō írányítsa a helyzetet.