Ti nem érzitek magatokat egyedül?

Nem, mert mindig vannak körülöttem, hol meló, hol család, hol egyéb. Most is itt nyaggat a nagylányom, hogy nézzük tovább egy filmet. Szóval a kérdésedre nem.

Én szeretnék már végre egyedül lenni:)

Na igen... egy viszonzott szerelem már nem ilyen. Ha dúlnak a hormonok, akkor nagy energiákat tudnak egymásba fektetni az emberek. Ez is a lényege... hogy ezidő alatt (fél-három év) kialakuljon egy olyan kötődés, ami aztán már szerelem nélkül is összetart. Szeretetnek is mondják.

Aztán ugyanilyen erős kötelék lehet egy barátság is. Ott nem a hormonok lesznek az „összenövesztő” erő, hanem valami közös élmény, közös cél, közös hobbi. Szóval közös szenvedélyek

Persze ritka az ilyen, még a lehetőséget is nehéz megteremteni az ilyen ismerkedésre. Szóval ugyanúgy kell a szerencse is, még talán több is, mint szerelemben.

Haverok, felszínes és érdekkapcsolatok pedig ja.. olyan, amit írtál.

Nálam is ez van. Ha ráírok valakire, visszaküld egy 2 szavas üzenetet, vagy egy mosolyt, de azt is csak x nap múlva. Én mesélek nekik, próbálok valami kedves, vagy érdekes dolgot megosztani velük, de ők nagy ívben letojják, visszaküldenek egy "aha, klassz" szöveget. Egy ideig törtem magam, ajándék szülinapra, karácsonyi képeslap, hogy vagy telefonhívás stb, de már tojok bele. Senkinek nincs ideje már kedvesnek, normálisnak lenni, mindenki csak használni akarja a másikat. Hányszor hallottam már azt a mondatot is, hogy "jó neked, én azt sem tudom, hogy hol áll a fejem, nincs időm semmire..." De tényleg jó nekem, mert lakásfelújításra is, nyaralásra, ügyintézésre, költözésre, kerti munkákra, és még ezer dologra van időm mindig. :)

Szóval nem vagy egyedül ezzel az érzéssel. De én szerencsés vagyok, mert a párom mindenki helyett elég kedvességet, törődést, szeretetet ad, és még kutyánk is van. :)