Véletlenül nem küldtem el egy nagyon fontos levelet a kiszemeltemnek. Ennek fatális következményei lettek, hogyan tovább?

Beleszerettem egy férfiba, de menthetetlenül. Ő lett a "kiszemeltem".

Megmondtam a kiszemeltemnek, hogy tetszik. Azt mondta, most nem tud igent mondani, hogy én is neki. De nem is akar elutasítani. Azt mondta, tekintsük úgy, mintha nem mondtam volna semmit, és majd meglátjuk, hogy alakul. Azt mondta, vette az információt, és majd lép valamit, csak hadd ne azonnal...

Pár nappal később randira hívott. 1 héttel a vallomásom után már a randin ültünk.

Én iszonyatosan élveztem a randit, de tény, hogy nem ez volt a randik netovábbja. Sajnos aznap több dolog is közbejött nekem, ezért nem maradt időm kicsinosítani magam, sem pedig agyilag, lelkileg rákészülni. Kissé zaklatottan, túlontúl hétköznapian érkeztem. Ott meg, mivel tetszett, zavarban voltam, és ilyenkor igencsak "megbénulok". Ráadásul komplexusom volt amiatt, hogy ő olyan elegánsan, illatosan érkezett, én meg közel sem voltam olyan szép, mint amilyen lehetnék. Láttam, hogy ő rákészült, komolyan gondolta, ami boldogsággal töltött el, és én a hülye külső körülmények miatt nem. Ez csalódást okozott, és ez rágott belülről, elszomorított a randi alatt. Szóval 1001 dolog kavargott bennem, ezért alakult úgy, hogy nem ez volt a randik randija. :/

2 héttel a vallomásom után még nem voltunk túl a 2. randin.

Szóval megkérdeztem, hogy találkozunk-e még. Megírtam, hogy én nagyon élveztem a randit, és örülnék, ha még adna magunknak esélyt. Leírtam neki mindent, hogy mi történt velem a randi napján. Hogy tudom, nem volt egy csúcs randi, de lehetne jobb is, csak nekem közbejött sok minden. Leírtam, hogy sajnos nem voltam a toppon aznap. De hogy az egy balszerencsés nap volt, és ne ítéljen az alapján. Leírtam, hogy láttam, hogy ő komolyan gondolta, és úgy tűnhetett neki, mintha én nem is törődtem volna a randival, de ez nincs így. Kértem, találkozzunk még egyszer, és meglátja, nem olyan leszek, mint először. Nem jött válasz.

Eltelt néhány hét, és egy másik nővel mutatkozott. Úgy éreztem, kés forog a szívemben. Fájt őt másvalakivel látni, és fájt a jelleme is. Nem értettem, hogy ismerhettem ennyire félre, hogy tehetett velem ilyet. Hogy viselkedhet így, ennyire tiszteletlenül.

Haza rohantam, és írni készültem neki. De előtte visszakerestem, amit korábban írtam, csak hogy frissebb emlékkel tudjam, mit hagyott válasz nélkül. És akkor... Akkor láttam, hogy azt a levelet sosem küldtem el! Hogy akkor és ott mit éreztem, szavakba sem tudom önteni. Lefejeltem az asztalt. Olyan csalódott voltam, hogy az nem igaz. Ha nem vagyok ilyen mulya, és ellenőrzöm, hogy biztosan elküldtem-e az emailt, akkor nem hittem volna, hogy válaszra sem méltat, nem viselkedtem volna hűvösen, és nem kezdett volna másik nővel, legalábbis nem így. Ha ellenőriztem volna, hogy biztosan elment-e az email, akkor válaszolt volna, és biztos, hogy lett volna második randi. És akkor mostanra talán már össze is jöttünk volna. Olyan zaklatott, dühös és csalódott voltam, nem tudtam tenni ellen, sírtam. Ha tudná... Ha tudta volna... Mivel válaszra sem méltatta az üzenetet, mikor találkoztunk, tök hűvös voltam vele, mert azt hittem, úgy akar csinálni, mintha nem is írtam volna.

És akkor felhívtam. Még ott volt a társaságban, ahonnan én elrohatnam, hogy ne kelljen az új barátnőjével látnom. Hallottam, hogy kimegy a helyiségből telefonálni. Elmondtam neki, hogy írtam neki, és csak most vettem észre, hogy nem küldtem el. Kérdezte, mit írtam, és mikor? Mondtam, 1 héttel a randink után, és azt, hogy... És nem tudtam elmondani, mert már így is éreztem, hogy rám tör a sírás a helyzet igazságtalanságától. Meg amúgy is, minek mondjam? Ugyan mi változik? Nem fogja ejteni az új lányt, csak mert az előző nem küldött el egy levelet. De azt hiszem, kitalálta magától is. Mondta, hogy úgy érezte, nem is igazán akartam a randit, és után azt látta rajtam, megbántam az egészet, megbántam, hogy akartam tőle valamit. Ekkor már tényleg elsírtam magam, és mondtam, hogy téved, nem bántam meg semmit, és nagyon akartam a randit, csak közbejöttek dolgok, és rosszul sikerült az a találkozó. Kérdezte, hogy ezt miért nem mondtam el, miért néztem levegőnek. Mondtam, hogy az egész amiatt van, hogy leírtam, de nem küldtem el véletlenül.

Mondta, hogy sajnálja, ez drága tanulópénz. Nem mondta, hogy de sajnos ennyi volt, mert már van valakije, azt sem mondta, hogy még lehet valami. Csak elköszönt, és letette.

És én iszonyatosan bőgtem. És alig tudtam elviselni a gondolatot, hogy ott van azzal a másik nővel. Olyan igazságtalannak éreztem az egészet, csak püföltem a párnámat. :) Nagyon kiborultam, nehéz volt megemészteni.

Ez pár napja volt. Szerintetek most mi legyen?