Önző voltam, mert nem tettem a szeretőmmé?

Megismertem egy férfit, az első perctől kezdve szimpatikus volt számomra, és szépen lassan beleszerettem. Ő is belém, szépen ismerkedtünk, mennyit sutáskodtunk a másik társaságában, most is mosolyt csal az arcomra az emléke.

De ennél többet nem engedtem magamnak, mert férjnél voltam akkor, bár már a válás előszobájában, már csak a ház-gyerek kapoccsal.

Egy kellemes délután kibukott belőlem egy féligazság, amivel "megsértettem".

Számomra nem fért bele, hogy akkor annál több legyen köztünk, mint ami. Ott álltam, hogy szívem szerint megpróbálnám vele, de a józan eszem azt mondta egyikünknek sem fair, ha engedek magunknak.

Nem értem miért lett volna elfogadható, hogy a szeretőmmé válik, és amíg ott volt a férjem addig is "kavarunk". Számomra egy olcsó kacattá redukálódott volna minden amit adni tudtunk volna a másiknak. Tisztelni és megbecsülni se tudtam volna, használom és eldobom.

Nem tudtam irányítani az érzéseim, és nem akartam a szívével játszani, a szerelem-vonzalom nem irányítható, max elnyomható, ha tudom, hogy másként néz rám, nem keresem, és nem engedem elfajulni a dolgot.(ha tudom, hogy elesek leülök effekt)

Számtalanszor elképzeltem azt a pillanatot, amikor visszautasítottam, mi lett volna ha... sose tudjuk meg.

És nem értem magam, ha ez volt a "helyes" döntés, miért fáj a hiánya.