Miért nem tudok túllépni azon, aki belém törölte a lábát?

Röviden: majdnem egy éve szenvedek egy férfi miatt. Kollégám, de szerencsére nem találkozunk túl gyakran. Amikor megismerkedtünk, kölcsönös vonzalom alakult ki közöttünk, de visszafogtuk magunkat, mert párkapcsolatban élt. Úgy gondoltam, barátok lehetünk, amit tartottunk is egy ideig. Időközben kiderült, pontosítok, úgy tűnt, hamarosan zátonyra fut a kapcsolata, sokat panaszkodott a párjára. Velem rendszeresen találkozott, dicsért, kedveskedett. Egy nap aztán már nem csak barátként töltöttük együtt az estét. Ezt követően elindultunk a lejtőn, végül heteken át könyörögtem, beszéljük meg mi van, vagy mi lesz köztünk. Amikor elegem lett ebből, és el akartam engedni, akkor jött tőle az üzenet, feleségül veszi a lányt. Az eljegyzés megtörtént, én pedig padlóra kerültem. Nem azért, mert a párját választotta, hanem azért, mert miatta feladtam önmagam, és azért, mert valójában úgy állította be az egészet, mint ha én erőszakoltam volna rá magam mindvégig.

Nem vagyok bolond, őt akarta, elfogadtam. Sokáig, és néha még most is marom magam, hogy biztosan beképzeltem mindent, és soha nem is akart tőlem semmit. A szavai erről árulkodtak, persze így utólag látom, a tettei nem. Lényegében egy eszköz voltam neki, a silány szexuális élete megmentésére, és, hogy újra férfinak érezze magát. Mérhetetlen lelkiismeretfurdalásom van a lány miatt is, ha látom, hogy boldogok, soha nem közeledek a párja felé. Miként lehet ezen túljutni? Már csak magamon akarok segíteni, eddig csak az ő érdeküket néztem, ideje magamra koncentrálnom. Volt valaki már hasonló cipőben?