Tudnátok pozitív történeteket mesélni, aki válás után talpra állt egy kicsi gyerekkel?

Klisének tűink, de igaz: idővel jobb lesz.

Tudom, hogy most rettenetesen elkeserítő a helyzet. Én 26 évesen maradtam egyedül 2 éves gyerekkel, akivel még gyesen voltam, nem volt munkahelyem, semmi...padlón voltam, összetörtem, minden kilátástalannak tűnt. Aztán beadtam bölcsibe, minden létező munkát elvállaltam, sokszor éjszakákba menően dolgoztam otthon, hogy megéljünk. A legrosszabb az volt, hogy előtte nem mutathattam, mennyire rosszul vagyok, előtte boldognak kellett látszanom, hogy őt ne viselje meg mégjobban...ráadásul neki teljesen lelépett apuka egyik napról a másikra, pedig rajongva szerette az apját. Tudom, mennyire fáj látni az ő fájdalmát...

Próbáld meg azt sugallni felé, hogy ez így jó, ahogy van...még ha most nem is gondolod így. Találd meg a boldogságát ebben, töltsetek együtt minél több minőségi időt, érezze, hogy szereted...ez most a legfontosabb.

Neked pedig egy új rutint kell kialakítani a nulláról. Amint belerázódsz ebbe az új rendszerbe, könnyebb lesz.

Nekem kb 1 év volt, mire "jól" lettem. Bár még most, 2 év után is sokszor nehéz, de boldogok vagyunk ketten!

Ne aggódj a gyerek miatt, tudod én is azt tettem, és sikáig rájuk hivatkozva nem léptem ki a rossz kapcsolatból. Hiba volt. A gyerekek ugyanis ahoz alkalmazkodnak ami adott. Hogyha ez egy egyedülálló szülő, elvált szülői háttér, akkor ő azt fogja megszokni. Lényeges igen hogy ne sopánkodj, előtte hogy jajj egyedül vagy, meg mi lesz így vele. Pozitívan állj hozzá a dologhoz, akkor nem teszel vele kárt.

Én azt vallom még mindig jobb egy elvált családban felnőlni, mint ott ahol folyton feszültség és veszekedés van. Ne az legyen a minta neki! Hanem az hogy apa és anya boldogok, mégha külön is vannak.

2-es vagyok: miért bántották volna? Szerintem ma már (sajnos) elég sok gyereknek elváltak a szülei, nem hiszem, hogy ez téma lenne...főleg oviban nem foglalkoznak ilyennel a gyerekek. Amúgy nekem is elváltak a szüleim, soha nem bántottak emiatt...ezen aztán végképp ne görcsölj...

Először azt mondtam neki, hogy apu sokat dolgozik, aztán lassan átvezettem, hogy már máshol lakik, máshol kell lennie. Most már néha van apukájánál is, 4 éves, nem is emlékszik már arra, hogy mi valaha együtt éltünk. Ez neki a természetes.

Hány éves a kisgyereked?

Ha anyagilag meg tudod oldani, akkor minden rendben lesz!

Semmi baj nincs a családotokkal, csak két fős lett három helyett. Valószínűleg az ovis csoport fele elvált szülők gyereke (lesz. Mennyi idős a gyerek?)

Sikersztorit akarsz? Szinte mindenki talpra állt. Van, akik kettesben boldogok, vannak, akik új apukával és egy-két kistesóval. Ma már nincs ebben semmi meglepő vagy tragikus.

Ahol tragédia van, ott vagy azért, mert anyuka ott tesz kersztbe az exének, ahol tud, fegyverként használva a gyereket (és viszont.) Vagy anyagilag vannak padlón. (Gyes-ből tengődnek a szülőknél). Vagy "anyuka" tojik a gyerekre, éli világát, és a nagyszülők nevelik a gyereket, amíg kiéli magát.

Itt remélem egyik se áll fenn, úgyhogy már csak neked kell tudni továbblépni és boldog anyukaként élni az életed. Gondolj arra, hogy neked van családod. :) Sosem leszel egyedül, mindig van valakid, akid szeret. Ez felbecsülhetetlen! ;)

Én arról tudok nyilatkozni, hogy a gyerek hogyan éli meg a "hol itt, hol ott" állapotot. Eleinte persze elutasító volt a változással szemben, volt benne harag, félelem, stb. De idővel megtapasztalta, hogy megszűnt a családon belüli feszültség, hogy a szülei felszabadultabbak és boldogabbak és ez hatott rá is. Aztán szépen kialakult a rendszer, hogy mikor hol van, mindketten igyekeztünk a leginkább tartalmassá tenni számára ezeket az időszakokat. Egyszer kérdeztem a gyerekem, hogy nem rossz neki ez a többlaki élet? Mire közölte, hogy ő ezt úgy éli meg, hogy mindenből több jut neki! Nagycsoportos volt, amikor szétmentünk az apukájával, immáron 5 éve...

Hogy az oviban, iskolában hogy jön le? Sehogy. Ennél százszor rosszabb helyzetek vannak. Oviban volt olyan gyerek, akinek az apjával szemben távolságtartási végzés volt érvényben. Ha a pedagógusok azt látják, hogy a szülők intelligensen kezelik a dolgot, akkor ők is úgy állnak hozzá. A gyerekeket meg nem igazán érdekli, én ezt tapasztalom. Nem téma köztük, hogy ki milyen családi körülmények között él.

Én is elvált vagyok, 2,5 éves kicsivel egyedül 35 évesen.

Békében, nyugalomban váltunk el, én kezdeményeztem- ezzel együtt sem volt egyszerű, pedig tényleg nem volt semmi tisztességtelenség (pl. megcsalás stb.) egyikünk részéről sem.

Nagyon nehéz menedzselni a munka, háztartás, gyereknevelés területeket és bizony mindig én magam maradtam utolsónak, az én igényem, én mint nő stb.

Kőkemény időbeosztás, feladatok, napi rutin kialakítása nekem nagyon sokat segített- pedig tényleg nincs is rokonságom (nagyszülők nem élnek stb.) aki be tudott volna kicsit segíteni.

A helyzetemet nehezítette a nagycsalád hiánya, nem okozott nehézséget az életünk finanszírozása , viszont lelkileg így sem volt egyszerű- házasként el sem tudtam képzelni, hogy micsoda könnyebbség az, amkor két egymással kooperáló, csapatban dolgozó, egymást szerető ember tesz a kapcsolatért, gyerekért, egymásért és a közös otthonért.

A volt férjem külföldre költözött, az évek alatt kialakult egy rutin, hogy kb. 2-3 hetente jön és tölt a közös gyermekünkkel 2-3 napot. Ebben mindig nekem kell rugalmasnak lennem, ilyen távolság mellett nyilván kivitelezhetetlen a bírósági határozatban megállapított láthatás.

Érdemes hosszú távon korrekt, normális kapcsolatban maradni az ex-szel- épp a közös gyerek érdekében és tényleg sokkal jobb nem vitázni, hanem kölcsönösen alkalmazkodni.

Párkapcsolatra gondolni sem volt kedvem és időm sem a válás utáni 3-4 évben. Ilyen szoros időbeosztás mellett, felelősségteljes munka, gyereknevelés mellett nekem egyszerűen nem fért bele. A gyerekemet sem akartam kitenni annak, hogy mindenféle tingli-tangli kapcsolatokat lásson maga körül (anyaként vagy gyereket nevelő félként ez fokozottan nehéz szerintem). Elhatároztam, hogy az ő érdekeit tartom néhány évig szem előtt, ha időm lett volna rá, sem kerestem volna.

Elég feladatot adott "túlélni" az első éveket.

Végül úgy kb. fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne egy méltó társ. 39 éves vagyok, a gyermekem most megy iskolába.

A folyamatos fizikai ellátása helyett már mésféle gyermeknevelési feladataim vannak (nem nehezebb, nem könnyebb, csak más)- nem igényli már természetesen a 0-24 készenlétet és az eltelt kb 5 évben én is beleszoktam a megváltozott élethelyzetünkbe, igényem lett nőként is társra.

Könnyen és gyorsan találtam partnert. Az elmúlt 1 évet arra használtam, hogy formába lendültem a külsőmet illetően is és rendezett körülményekkel, jó munkával, normálisan nevelt már-már kisiskolás korú kisgyerekkel, igényes nőkétn komolyan mondom, hogy válogathattam a normális jelentkezők közül.

(nálam amekkora hátrány lehet az, hogy kisgyermeket nevelek, akkora előny is talán az, hogy már biztosan nem szeretnék szülni, nem érdekel a házasság sem különösképp).

Egy elvált férfit szeretek, akivel együtt is élünk és az élet nagy ajándéka, hogy szeretik és elfogadják egymást a gyermekemmel, én is ismerem és kedvelem az ő gyerekeit (akiket nem nevel, de példásan gondoskodik róluk mind anyagiakban, mind lelkiekben).

A partnerem és a volt férjem is ismerik egymást, nyilván nem puszipajtások, de néhány mondat erejéig kulturáltan el tudnak beszélgetni, hiszen pár hetente találkoznak- én is a volt feleséggel (bár ez nem olyan gyakori).

Azt hiszem, a gyermekem boldog. Van két normális szülője és még egy férfi az életében, aki közel apaként szereti.

Akármilyen nehéz is, így 5 évre visszatekitve azt hiszem a legfontosabb a volt férjjel emberi viszonyban maradni (igen, adódik olyan helyzet, amikor számítani kell rá- én is voltam kórházban tervezett műtéttel, a gyerekeknek mindenhol vannak szünetek, vakáció stb. amit egyedül nagoyn nehéz megoldani stb.).

Ugyanilyen fontos a jövőre nézve az, hogy párválasztással érdemes várni, kivárni, elegendő időt hagyni magadnak, a gyereknek is, hogy megszokja az új élethelyzetet- igen, ez talán évekbe telik, de hidd el, megéri.

Olyan partnerrel érdemes kezdeni, akivel hasonló az értékrended- még a gyereknevelés terén is: számomra kifejezetten előnyös, hogy egy kisgyermekes apával hozott össze a sors.

Minden jót.

...előző (hosszú) válaszoló vagyok.

Ma már (sajnos) inkább az elvált családmodell a gyakoribb és az olyan mozaikcsaládok, mint a miénk.

A volt férjemnek is olyan partnere van, ahol van egy gyerek, az új partnerem volt feleségének is olyan párja van, aki két kisgyermek mellől vált el.

Sok egyeztetést igényel egy-egy program vagy szünet, de nem lehetetlen.

A gyerekem magánoviba jár- a 15 fős csoportból 2 kicsi van, aki normál, klasszikus családban él. A többség elvált szülő gyereke.