Lányok/nők! Képesek lennétek-e tudatosan egy örökös távkapcsolatban élni?

A kérdés arra irányul, hogy tudnátok-e így "élni" egy férfival? Mindennapos (igény szerinti időtartamú) beszélgetés írásos formában, mindenféle dolgot egymással megosztás, akár egészen benséges módon (nem, nem távszex meg ilyen dolgokra gondolok, nem is perverz-idióta beszélgetésekre amikről, itt is hallani).

Minden nagyon szép lehetne így, mert a férfi jól tud fogalmazni, jól bánik a szavakkal, verseket fabrikál, időnként videókat küld mindenféléről, néha össze is futhatnánk erre-arra, ha úgy alakul akár testi kapcsolat is lehetne, de nem kötelező, nem elvárt. Csak így lenni egymásnak, csak a rossz dolgok nélkül. Rossz dolgok alatt azt értem, hogy "én magam hosszú távon". No, nem kell nagyon rossz dolgokra gondolni, nem vagyok agresszív, nem verekedem, nincsenek súlyosan káros szenvedélyeim (alkohol-cigi-drog szentháromság), nem sértegetek másokat csak úgy, jó humorom van (annak szokták tartani), a maga nemében aranyos verseket tudok írni, emlékszem mindenféle kis részletre, szeretek beszélgetni, relatíve tájékozott vagyok és elég széles a témák választéka amiről szeretek beszélgetni, sok érdekes dolgot tudok, szép lenne így megismerkedni és tudni, hogy van valaki akinek számítok és aki nekem számít. Ez egyféle talizmán az ember lelkében, ami bátorságot és nyugalmat ad.

Áh... kit akarok becsapni? Tudom nagyon jól, hogy nincs ilyen személy. Nem is lenne igazán normális dolog ez, de nekem csak ez megy a gátlásaim miatt (tapasztalat, sajnos. Amíg csak ez a rész volt addig minden jól ment, de élőben meghalok, mert nem tudom, hogy mit tegyek - vagyis de, csak valahogy nem megy. Szívesen vinnék én virágot, fognám meg a kezét a nőnek stb. de valahogy nem megy, mert "mi van ha...?", mi van ha túl korai, ha rossz néven veszi, ha "pincsinek" tűnők akit ki lehet használni, ha ő pont nem olyan típus stb. És szinte mindennel így vagyok. Gátlásosság mindenhol, nehéz feladat megérintenem bárkit is, mert mi van ha épp rosszkor vagy "még nem kellene". És zárkózottság, zárkózottság még hosszabb idő után is. Nehzen tudok nyitott maradni, teljesen pedig sosem voltam még az. Ezzel nem lenne baj, de nagyon szeretnék az lenni, egyszer az életben önzetlenné válni, nem gátlásossá, szeretni és szeretve lenni, elmerülni az intimitás és a bensőséges kapcsolat világában.

Eljutottunk oda, hogy könnyezem, ha másokat látok egymással "bensőségesen" viselkedni, irigylem is őket, de az igazi érzés ami rám tör - azt nem tudom jól leírni. Ugyanez önt el az igényesebb romantikus filmeknél (nem béna vígjátékok vagy giccsparádé).

Még élő beszélgetéseknél is gátlásos vagyok, folyamatosan csaak eljátszom egy távolságtartó szerepet mindeninél, pedig jól esne, őszintének lenni, viszont nem merem, mert ha csak belegondolok ég az arcom és triplázódik a vérnyomás. Nem megy. Pedig kellene, hogy menjen, de nem tudom hogyan. Elnézést, hogy raboltam az idejüket.

Jó ég, de szánalmas volt ez hogy leírtam mindent... Még fokozható: könnyes lett a szemem és a "where the wild roses grow"-t hallgatom.

De mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok ilyen 0-24, csak sokszor feszít ez belülről. Szörnyű dolog a totális magány és nem szexuális vagy ilyesmi értelemben. Kilométeres "fal" van körülöttem.

Segítség...