Ti hogyan eszméltetek rá arra, hogy léteztek egyáltalán?

Sok embert bókokkal illetnek valamely kedvező, imponáló tulajdonsága alapján: Sokan tehetséges művészek, kiemelkedő sportolók, lelkes lángelmék, ezerarcú színészek; ők mind a jövőt építik és a birtokukban lévő tehetségekkel, vagy megszerzett tudással igyekeznek jobbá tenni a világot. Ezek a tulajdonságok egyértelműen meghatároznak egy léformát, egy létezi kontextust; meghatároznak egy értéket, egy bizonyítványt a létezésre. Nyomot hagynak a saját, - és más emberek hétköznapjaiban. Ezen a nyomon elindulva kirajzolódik egy életpálya, ami értéket tett az emberiséghez. Ezek persze nagyobb dolgok, végletek az adott rendszerben, azonban sokkal kisebb dolgok is értékessé tesznek egy emberi lényt.

Elég, ha egy aranyos leány arcán megcsillan a szelíd áprilisi napsugár és a pillanat, amit ez a hatás kelt mesébe illő. Lehet nagyszerű néhány munkásember, akik éppen elhárították egy áramszünetet, vagy egy szennyvízáradást. Vannak sajnálatos módon valóságos szörnyetegek is; Őket az általuk elkövetett borzalmak igazolnak a létezés absztrakciójában. Minden fénynek és sötétnek megvan a maga a szerepe.

Mindannyian szolgálnak a célt, akár saját tudomásukon kívül.

Az igazat megvallva nem feltétlen hiszem el a reinkarnáció által szolgáltatott elméleteket, de ilyen mértékű fertelem, amit bennem koncentrált az univerzum kizárásos alapon büntetés kell, hogy legyen. Mivel sosem ártottam senkinek, - egyetlen alkalmat leszámítva, amikor is én jártam végül pórul - sosem tettem senkivel, semmi rosszat. Mivel ez a rossz elsősorban a megjelenésemből fakadt, így előbb kaptam meg az undorító fejstruktúrát, minthogy bekövetkezett volna az ok. Mondhatjuk tehát, hogy valami más miatt ítéltettem meg ilyen módon, valami hatalmasabb erő által.

Miért létezem én ezen a világon? – Erre a kérdésre keresem a választ régóta. Céltalan életem nem tart semerre. Bármely, sikerességgel kapcsolatos tényezőt is veszem alapul, mindegyikben mérhetetlen kudarcot vallok:

Ha az anyagiakat nézzük, alig keresek többet a minimálbérnél. Ez persze érhető, hisz az általam elvégzett munkát bárki képes volna elvégezni. A szükségszerű anyagiaknál nem is igazán lenne igényem többre. Volnának dolgok, amikhez jól jönne egy kicsivel több pénz, de sajnos ennek megkeresésre nincs lehetőségem.

„Mivel szegény vagyok, álmaim vannak csupán

Álmaimat lábad elé terítem

Finoman lépj, mert álmaimon jársz”

Yeats hatalmas igazságot fogalmazott meg, engem legalábbis teljesen leírnak a sorai. Azt vettem észre az emberek többségénél, hogy ez nagyon komoly szempont. Sokak számára csak az számít, hogy milyen vagyonra tesznek szert életük során. Mit birtokol, mennyivel rendelkezik többel, mint a 'szomszéd Gézabácsi'. Persze nem ítélek el emiatt senkit, elvégre nekem aztán végképp nincs jogom, sem kedvem ilyesmihez. Ha őket ez boldoggá teszi, akkor ők jártak jól.

Engem egyszerűen azonban ez nem érdekel, leszámítva azokat a dolgokat mivel javíthatnék az életminőségemen (például: plasztikai sebészet).

Anyagi szegénységem oka, hogy normális munkát nem kapok meg a selejtes emberi karakterisztikám, a pipogya jellemem és természetesen az a határokat nem ismerő ostobaságom miatt. A pénzt sokat keresem, - meg mégsem találom egykönnyen! Bennem ez a készség is alulfejlett, mint oly sok egyéb. Dolgozni szeretek; legalább telik az idő és legalább arra a pár órára hasznosabbnak érzem magamat, mint egy elhamvasztott hintaló. A folyosók csendesek, a toalettek hallgatagok. Nem árad belőlük a végtelen gyűlölködő tekintet, gúnyos gesztusok, lenéző, fölényeskedő hanglejtés, mint az emberekből (ami persze érthető). Még akkor sincs kifogásom a mellékhelyiség tisztán tartásával kapcsolatban, amikor a gyerekek telebégették a kagylókat.

Ha külsőségeimet nézzük, nos, itt vannak talán a legnagyobb malőrök. 1985-ben, hatalmas fájdalmat okozván a legcsodálatosabb nőnek a világon - az édesanyámnak, létrejöttem. Bár ennek pontos körülményeire nem emlékszem sajnos, mégis könnyedséggel képzelem magam elé a hangosan felsíró orvost, aki megpillantotta azt a visszaöklendezett gyomorváladék ábrázatot, ami az enyémnek adatott a Sors. Ez az arcszerkezet sok előnytelen vonást tartalmaz, mintha egy nyesberohasztott patkányt látnánk: Többek között megfigyelhetünk egy hatalmas, gusztustalan turcsi orrot, kajla, karikatúrákat megszégyenítő egér füleket, egyszerre keskeny, de mégis siralmasan otromba állkapcsot. Bugyuta, tetves mókussá vasalt tekintet, bumszli, pöffeteg szájat. A homlokom olyan, mint egy értelmileg visszamaradott csimpánzé. A hajam vonala is idióta módon viszonyul a fejemhez. A szemöldököm össze van nőve és olyan, mint ha valami mutáns bozont mászott volna a szemeim fölé.

A testem leginkább egy fonnyadt, csenevész kovászuborkára hasonlít, amely enyhe bojler hatását kelti, ha a megfelelő perspektívából nézzük és a fényhatások is megfelelőek a tökéletes ocsmányság megszemélyesítéshez. ’Egy sovány bojler, ami terhes’ – tökéletes leírást adhat a testalkatomra, mert ugyebár a sovány hurka kiteljesedett egy ordenáré pocakkal, mint egy telecsórikázott búvárruha.

A férfi nemet számos vonás jellemzi úgy általában, de nekem ebből nem sok jutott. Alacsony vagyok, mint egy kiskamasz; a szőrzetem is csak a szemöldököm és a füleimben látszik meg igazán. Mintha egy kamaszlány lennék a 70-es évekből, akibe belefugáztak egy kecskét.

A ’csúnyám’ fölött azért található egy kis pamacs, amire jó indulattal ráfoghatjuk, hogy szőr. A fertelmes tokámon is fellelhető valami minimális pihe, ami egy serdülő disznó fanszőre hasonlít talán. Egy férfi hangja mély, mint a mennydörgés, tekintélyt parancsoló! Az enyém talán egy viharvert, kalapáccsal kezelt kappanéra hasonlít. Utálok beszélni, mert rosszul leszek a saját hangomtól. A hímtagom mérete alapján pedig, pont alkalmas a vizelet eltávolítására. Ha a pornóipar az én szerszámommal akarta volna magát reklámozni és általa akart volna bekerülni a köztudatba, akkor már minden bizonnyal éhen haltak volna. Ezzel az eszközzel nem lehet férfimunkát végezni.

A fizikai erőnlét sem az én asztalom: Az ötvenéves takarítónő - aki egyébként a kollégám -, nagy tiltakozás után, beadta a derekát és „megküzdött” velem. Nem volt egyszerű rábeszélnem mivel undorral töltötte el a tény, hogy érintkeznie kell velem.

Természetesen, - nyilvánvalóan veszettem; nem bírtam megtartani. Nagyon erős, minden tiszteletem az övé! Utána kinevetett. Ha ez mind nem lett volna még elég, akkor még kettőezer forintom is bánta a megaláztatásomat. Ez volt a „kenőpénz”, amit azért kellett megfizetnem, hogy hajlandó legyen megfognia a parányi és harmatgyenge kezemet. Miután befejezte a nevetést megjegyezte, hogy legalább tőlem biztonságban vannak a fiatal nők, mert képtelen lennék bántani bárkit ilyen ’vehemens’ erővel, károgta szarkasztikusan. Aki ronda az azonnal rossz ember a köztudat szerint, amennyire tapasztalom. Pedig nálam békésebb ember kevés a Föld kerekén.

Marad végül az intellektus és a jellem, mint erény. Mit is mondhatnék erről? Koponyám belseje egy fekete lyuk végtelen sötétségével vetekszik. Ostobaságom és értetlenségem mélysége mellett a Mariana-árok mélysége csupán kezdő, első osztályos matematika. Az átlagos értelmi képesség is elérhetetlen, csillagászati távolság számomra, mint például egy Parszek. Einstein is megmondta, hogy ő valójában egyetlen végtelenben hisz, ez pedig nem más, mint az emberi butaság és tudatlanság. Feltehetően a hozzám hasonlókra gondolt.

A jellemvonásaim sem igazán tükröznek egy hősies férfit: A Gyáva Oroszlán hozzám képes Merdia, a bátor. Volt, hogy tényleg megijedtem a saját árnyékomtól, annyira ronda volt.

A figyelmesség, udvariasság, kedvesség még elfogadható dolgok lennének, ha lenne bármi jelentőségük a mai világban. Nem vagyok törekvő, nem vagyok karrierista, sem goromba. Nem vagyok képes veszekedni másokkal az igazamért, elvégre úgysincs. Belátó vagyok legalább és tisztában vagyok vele, hogy mennyire értéktelen vagyok.

Ezt a sok selejtes attribútumot elolvasni bizonyára sokáig tart és ezért elnézést kell, hogy kérjek! Azonban ez még mind csupán halvány elő váladéka a valóságnak. Teljes mértéig megértem a szeretetreméltó, lenyűgöző, kedves és csodálatraméltó nőket, hogy egy röhejes emberi roncstelepen kívül sokkal többet nem látnak bennem. Képtelen lennék őket ezért valaha is hibáztatni. Számomra az sokkal inkább elképzelhetetlen, hogy egyszer ne röhögne ki bármelyikük. Ütközne a valósággal, amit én ismerek. Tehát mondhatjuk, hogy rendben van ez így, akármennyire is belepusztulok a fájdalomba, amit ezzel okoznak.

Ti hogy hinnétek el a saját létezésetek, ha egyszer semmi bizonyítékát nem véltek felfedezni? Úgy értem, ha nem léteznék, akkor az emberek kevesebbet fuldokolnának a röhögéstől az étkezdékben, kevesebb rossz érzés generálódna a szívük mélyén engem látva, kevesebb negatív érzést és gondolatot ébresztenék bennük a nyomorult külsőmmel és az összes többi vállalhatatlan tulajdonságommal. Kijelenthető ezek alapján, hogy az én létezésem bizonyítéka végtelen undor és szánalom, amit a többi emberben keltek. Ez a fajta megnyilvánulása a létnek kérdéses, hogy annak minősül e egyáltalán.

Azt már sokan tudjuk, hogy a tökéletesség csupán illúzió, de mi a helyzet a végtelen tökéletlenséggel?