Szerintetek akik lamentálnak, hogy nem találnak az igényeiket kielégítő partnert, mért nem olyan irányban gondolkodnak, hogy esélyt adnak egy kevésbé mutatós, szerényebb, szegényebb stb. lánynak/fiúnak, aki majd esetleg az ő hatásukra teljesedik ki?

Én már próbáltam és nem jött be. Úgy éreztem, mintha az anyja lennék, aki neveli. Plusz ott van benne, hogy akkor elvárom, hogy olyanná váljon, amilyennek én szeretném, és soha nem lehetne önmaga.

Olyannal vagyok inkább, akit nem akarok megváltoztatni, hanem úgy szeretem, ahogy van.

Megtörtént. Annyira frankón kiteljesedett, hogy nekem köszönhetően elvégezte az egyetemet és közben faxán megcsalt egy halom sráccal.

Én most már ezzel is úgy vagyok, hogy nem. Ne mellettem teljesedjen ki, mert akkor nagyon hamar rá fog jönni, hogy kevés vagyok neki.

Szerintem felnőtt párkapcsolatba csak úgy érdemes belemenni, ha az embernek már van egy relatíve kiforrott személyisége, már elég egyértelműen látni lehet, hogy ez mégis merre tart, mi lesz belőle, mit várhatok tőle. Nyilvánvalóan az ember változik az idő előrehaladtával, nyilvánvalóan egy pár egymáshoz csiszolódik, akkor is változnak, de azért az alapvető tulajdonságok már a legelején látszanak. Például, egy olyan ember, aki világéletében magasról tett a környezetének rendben tartására, a párja kérésére nyilván megerőltetheti magát, de ha saját magától nem érez rá késztetést, akkor ebből mindig konfliktusok lesznek, mindig problémás lesz a dolog.

A külső, gazdagság ebből a szempontból lényegtelen, hiszen ezek folyamatosan változó dolgok- az ember bármikor elhízhat, érheti valamilyen baleset, simán csak öregszik, ha a külsejébe szeretsz bele, akkor abba elég hamar beleunsz, nem lesz hosszúéletű kapcsolat amúgy sem. A gazdagság meg még a külsőnél is instabilabb dolog, hacsak nem ültél bele készen valami jóba, akkor állandóan ott lebeg feletted Damoklész kardja, hogy na, most akkor mi fog történni, mikor megy csődbe a saját vállalkozásod, mikor megy csődbe a cég, ahol a felsővezetői pozíciód van, mikor lesznek leszámolások a gyártósoron, ésatöbbi. Ezek olyan dolgok, amikben szükség van a másik ember támogatására is, ha valamelyikünkkel történik valami, ott legyen, ne kelljen éhen halni, az utcára kerülni, akármi.

Az anyáskodásra senki, se férfi, se nő nem vágyik. Azazhát, javítás, férfiak nevében nem tudok beszélni, sőt, saját nőtársaim nevében sem, de az én és környezetem esetében határozott elvárás, hogy ne tőlem várja a kiforrást, a személyiségének alakítását, hanem már felnőtt ember legyen, akiről tudom, hogy nem feleslegesen fogok rááldozni 5-10 évet, mielőtt kiderül, hogy ő valójában nem is azt akarja, amit addig hitt. Amikor egy felnőtt kapcsolatba belépek, tudni szeretném, hogy a céljaink, vágyaink, elvárásaink, az élethez való hozzáállásunk, a morális, politikai, tudjistenmilyen nézeteink egyezzenek, hogy ne érjen meglepetésként, amikor kiderül a harmincas éveim végén, hogy ő még mindig nem akar gyereket, ésatöbbi. És ezt úgy elég nehéz megtenni, ha nem a "kész terméket", ahogy fogalmaztál, kapom kézhez. És szerintem így lesznek igazán tartós kötődések, kapcsolatok, mert nem csak az érzelmi (amiről mindenki tudja, hogy igencsak instabil), de minden egyéb szál is stimmel és összeköt.

Próbáltam. 18 évesen még nem volt tartós kapcsolatom, úgyhogy arra gondoltam, hogy biztos tényleg nekem nagyok az igényeim. Összejöttem egy sráccal, akivel jól elvoltunk, bírtam, tudtunk beszélgetni, külsőre nem jött be különösebben, de nem is taszított, átlagos volt. Nem éreztem iránta többet barátságnál, de gondoltam, majd kialakul. Aha, a nagy francokat. Ahogy telt az idő inkább csak egyre jobban idegesített. Nem ő tehetett róla, de egyszerűen nem tudtam belé szeretni, pedig amúgy szerettem vele lenni, de egyáltalán nem tudtam belé szerelmes lenni. Végül fél év után szakítottam, ami őt teljesen összetörte, mert ő meg tényleg belém volt zúgva.

Megváltoztatni meg senkit nem lehet, csak ha ő is akarja. Próbáltam mondani neki, hogy szerintem előnytelenül öltözködik, erre az volt a válasza, hogy mi közöm hozzá. És amúgy igaza is volt. Próbáltam bevezetni a baráti körömbe, de teljesen külön világ voltak, a barátaim sem bírták őt, ő sem a barátaimat. Amúgy is otthon ülős típus volt, én meg eljárkálós. Egy ideig jött velem sok helyre, aztán megunta, neki nincs kedve, menjek egyedül. Amúgy is nehezebben jött ki az emberekkel, én próbáltam mondani neki, hogy szerintem miket csinál rosszul, erre besértődött. Az ember nem egy gyurma figura, amit szabadon lehet formálni.

Véleményem szerint a kérdésben lévő feltevés eléggé naív elképzelés. Mondom ezt úgy, hogy én is beleestem már ebbe a hibába.

Szerintem nem lehet valaki más életét/személyiségét kialakítani. Nem fog menni, sőt még meg is fogja mondani, hogy "mi közöd hozzá".