Megesett már veletek az alábbihoz hasonló eset? És ha igen, hogy éltétek meg?

Mindig is szerettem beszélgetni és minél több embert megismerni.

A fentebbi eset valóban azért esett meg, pontosabban azért harapózótt el ennyire, mert a kapcsolatomban ne tudtunk sok mindent megbeszélni. Pontosabban amit megbeszéltünk, tartott 1-2 hétig és utána minden ment a maga útján, ahogy előtte.

De miután lett egy egetrengető balhé az egészből, párom rengeteget változott és azóta minden jó irányba halad. Ennek több, mint egy éve.

Ettől függetlenül hiányzik az a szintü, sokrétű társalgás, amit folytattunk.

Igazából nem feltétlen a lelki dolgokról van szó. Vannak olyan témák, amelyek őt nem érdeklik és hozzá sem tud szólni igazán / lehet ez filozófiától kezdve a hadtörténelmen át bármi/. Ezen irányú beszélgetési szükségleteim pedig kénytelen vagyok kielégíteni, vagy ellenkező esetben úgy érzem, hogy megzakkanok.

Sajnos vagy nem, a fenti történetben olyan volt a beszélgető partner, akivel túl nagy volta kölcsönös szimpátia.

Igen, egy hajszál választott el a szakítástól.

De, mint mondtam, ennek az egésznek már több, mint egy éve. Azóta kimondhatatlanul javult a kapcsolatunk. Sokat beszélgetek most is, másokkal. Általában ott van ő is. És ha nem is vesz részt minden ilyen társalgásban, figyeli mit beszélünk és utána kérdések tömkelegével halmoz el, hogy mi miért van, mi mit jelent. És ha hasonló témaban állok le valakivel tárgyalni legközelebb, mar ő is bele tud folyni és nem laikusként szenvedi végig az egészet.

Épp a napokban beszélgettünk harmasban egyik barátnőjével a filozófiáról és művészettörténetről. Nagy örömömre ő is elmondta a véleményét, gondolatait és érdemi meglátásait. Pedig 1-2 éve maximum nyűglődött volna és tette volna a mejegyzéseket, hogy unatkozik.

Persze ez csak egy példa volt. Annak ellenére igyekszünk sok időt együtt tölteni és közös élményeket szerezni, hogy kevés szabadidőnk van a munkánk miatt.