Ha egy embernek szociális fóbiája van és mások jelenlétében bizonyos mértékig (személyfüggő) szorong az ne is álmodjon egy normális kapcsolatról?

Szóval, ha az embernek megvan az a fóbiája így igazán felszabadult lenni csak egyedül tud, ha már van más is vele akkor már nem, sőt ekkor - személyfüggő mennyire - szorong is. (Szóval van akinél csak épphogy, de van akinél meg nagyon sőt kerüli az illetőt). Ez kijön rokokoknál, utcán, barátoknál - legrosszabb ez egyértelműen a buszon/villamoson (érdekes vonaton nem, ha van hely) ott olyan mintha alig kapnék levegőt.

Eddigi kapcsolataimat is ez ölte meg, mert így sosem tudtam felszabadult lenni - még akkor sem ha kettesben voltam az akkori barátnőmmel. Egyszerűen nem megy. A szorongás mindig megmaradt ami fáradékonnyá tesz - ez az idő múlásával nemhogy javult, hanem egyre rosszabb lett - ahogy gyűltek a "hibáim" úgy lett egyre rosszabb úgy aggódtam egyre inkább minden miatt - mint kiderül nem alaptalanul.

De egyszerűen ez rémes érzés. Semmi nem jött magától, semmi nem működött, főleg nem a "kémia" meg a szexualitás, mindenben kudarcot vallottam, hiába a szándék. És nem tudom miért. Mindig aggódtam - ahogy az életben mindne miatt - hogy mikor csinálok jól vagy rosszl dolgokat, el-e hihetem amit mondanak nekem, és nem csak sajnálatból érkező vígasztalások...

Jelenleg úgy érzem senkivel nem tudnék kezdeni semmit, és nem is viselnék el senkit sem. Ahogy talán akkor sem, de rögtön lecsaptam a lehetőségre - ahogy most is megtenném, mert ki tudja lesz-e még ilyen (nem vagyok egy "kiváló minőség" mint tudjuk). Most azért küzdök hogy a létező legjobb és legtökéletesebb legyek, de ez még egy hosszú út lesz és egyelőre kivitelezhetetlennek tűnik.

Egy bónusz kérdés: El-e tűrnétek valakinek akivel összeköltöznétek, hogy saját "helyiségre" (szoba, padlás, pince, külön melléképület) tartson igényt ami az ő külön személyes tere és oda vonul vissza mikor nem érzi magát jól vagy csak fel akar szabadulni egy kicsit? Vagy ezt sértésnek éreznétek és rögtön lapátot ér?