Miért szakítsak a barátommal, ha vele minden jó?

Sziasztok! A barátommal 15 évesen ismerkedtem meg, ő akkor 17 volt. Egy gimibe jártunk, és szimpatikus voltam neki, ismerkedni akart. Én akkor totál odavoltam még egy srácért (miatta kb. három éven keresztül utasítottam el mindenkit), szóval mondtam, hogy kapcsolatot nem szeretnék, de barátkozhatunk. Ezt minden fiúnak felajánlom, de érthető módon a legtöbben nem akarnak haverkodni, miután az elutasítással megsértem az önbecsülésüket. De ez a fiú akart. Nagyon közeli barátokká váltunk egy év alatt. Az első hónapokban még láttam a viselkedésén, hogy bejövök neki, de ez később elmúlt, a legjobb barátom lett. Én közbe felnőttem és kiszerettem a plátói szerelmemből, ez kb. úgy alakult, hogy minél jobban megismertem ezt a fiút, annál kevésbé érdekelt a másik (a plátói). Aztán neki lett egy lány, akinek udvarolgatott, én meg nagyon féltékeny voltam, de ez nem volt helyénvaló érzés, mivel mikor ott volt a lehetőségem előtte, én elutasítottam. A lánnyal nem lett semmi, utána viszont mesélt másokról, akik bejöttek neki. Ez még így fél évig ment kb., állandóan veszekedtünk csak. Végülis kiderült, hogy ő ezektől a lányoktól nem akar semmit, csak olyan féltékeny a sok udvarlóm miatt, hogy ő is azzá próbált tenni. Bevallotta, hogy szerelmes belém és megcsókolt (én akkor csókolóztam először). És én is szerelmes voltam, most már tudom. 16 és 18 voltunk ekkor. Totál úgy viselkedtem vele kapcsolatban, mint egy szerelmes 16 éves. Mégis elutasítottam, mert féltem belevágni egy kapcsolatba, féltettem a barátságunk és nem tudtam továbblépni azokon a lányokon, akikről mesélt. Ő akkor kb. összetört, hogy már másodszor utasítom el, megbeszéltük, hogy szünetet tartunk, hogy mindenkiben tisztázódjanak a dolgok. Akkor részegen lefeküdt egy csajjal, akinek szintén szerelmi bánata volt. Utána össze is jöttek. Bennem tudatosult, hogy mindent elbasztam. A lány, amúgy nagyon féltékeny volt rám, hogy a pasija előtte engem szeretett, és egyre azon dolgozott, hogy megszakadjon kettőnk között a kapcsolat. Akkoriban nagyon sokat veszekedtünk ismét a sráccal, nagyon gonosz dolgokat vágott a fejemhez, és mindig bőgtem. A kapcsolata 4 hónapig tartott, ő szakított a lánnyal. Nem volt szerelmes, engem akart felejteni csak, de amikor látta, hogy a lány belészeretett, nem volt szíve ezt elmondani neki. Jártak, de egy idő után elege lett a kisajátításból és folytonos féltékenységből, úgyhogy vége lett. Meg, amúgyis engem szeret. Mikor ezt a dumát lenyomta nekem, közöltem vele, hogy nem tudom mit képzel magáról, mert én nem olyan lány vagyok, aki második akar lenni, miután szakított a volt csajával. És, hogy ezer fiúnál első lehetek, miért akarnék tőle bármit is? Ezzel megbántottam eléggé, de akkor nagyon mérges voltam, azalatt a négy hónap alatt, nagyon sokat bántott ő is engem. Valóban sokan udvaroltak (köztük az a fiú is, akiért korábban 3 évig oda voltam meg vissza), de nekem senki nem kellett, mindenkiben a srác személyiségét kerestem, mindenkit hozzá viszonyítottam, őt kellett überelni. Tehát szerettem a fiút, mégis elutasítottam harmadszorra is. A barátságot megpróbáltuk helyrehozni, ez működött is úgy ahogy. Aztán mindketten hivatalosak voltunk egy házbuliba. Kicsit sokat ittunk mindketten. Odajött hozzám, hogy neki csak én kellek, csak engem akar, szerelmes...stb. Le akart smárolni, de nem engedtem, és mikor elindultam, hogy na akkor faképnél hagyom, megmarkolta a seggem. Felidegesített, és lekevertem neki egy óriási pofont, aztán hazajöttem. Másnap keresett, bocsánatot kért, sokat ivott, sajnálja. Megbocsátottam. Találkoztunk, és ott vége. Sírni kezdtem, de annyira, mikor az embernek taknya-nyála egybefolyik. Ő is sírt. Előtte egyetlenegyszer láttam sírni, mikor 16 évesen elutasítottam. És kb. ezzel telt a nap, hogy öleltük egymást, és sírtunk az egészen, hogy mennyire elrontottuk. Megcsókolt, és én is akartam. Másnap randizni mentünk, mert igazi randink előtte még sosem volt. Összejöttünk, és azóta is együtt vagyunk. 21 és 23 évesek vagyunk, mindketten egyetemisták. Barátokkal közöse bérlünk albérletet, és van egy kutyánk :) Nagyon boldog vagyok vele, csodálatos fiú. Szeretem és együtt szeretnék megöregedni vele, közösen leélni az életünk. Összeköltözést, kisbabát tervezünk.

Édesanyámnak nem tetszik a dolog, szüleim azóta nem kedvelik a barátom, mióta volt az a négy hónap, mikor folyton csak sírtam miatta. Szerinte nem számomra az Igazi, hiszen a mi kapcsolatunkban az én részemről sosem volt rózsaszín köd, meg mindent elborító szerelem. Tehát, hogy nem szerettem belé első látásra. Ez igaz, mégis úgy érzem, hogy az épp elég megerősítés abban, hogy ő kell nekem, hogy egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy mással legyen. És magamat sem tudnám mással elképzelni. Anyukám mégis állandóan azzal jön, hogy nem lesz jó vége, ha rögtön az első barátomnál megállapodok. Nekem ez a fiú mindenben az első volt. Az első, akivel jártam, akivel csókolóztam, akivel lefeküdtem...stb. Anya kb. úgy adja elő magát, hogy szakítanom kéne a barátommal, és ismerkedni másokkal, lefeküdni másokkal, hogy megtudjam van élet a barátomon túl is. Neki az én apukám ugyanígy az első szerelme volt, sokáig együtt voltak, mégis válással végződött a dolog. Egyszer mikor már nagyon felidegesített azzal, ahogy a barátomról beszélt a fejéhez vágtam, hogy ő volt az, aki megcsalta a férjét, keresse a saját életében a hibákat, ne az enyémet próbálja irányítani. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, sajnálom is, de nagyon el tudja vetni a sulykot, és bántóan tud nyilatkozni a barátomról, akinek ez nagyon rosszul esik. Ti mit gondoltok erről az egészről? Boldog vagyok a barátommal, csakis őt szeretem, miért kellene "másokkal is kipróbálnom"?